Feltámadás

Most csendesek a dűlők. Ahogy a gazda bekukkant a karók, sorok közé, a jól végzett munka elégedettsége mellett, némi mélabú is költözik az inge alá. Így lehet ezzel a völgy aljában, egymagában, tépett kalapban gubbasztó madárijesztő is, hiszen megszűnt a munkája. A szüretnek vége, a seregélyek is elköltöztek, hogy máshol dézsmálják a termést.

A szőlőskertben már csak a száraz levelek zizegnek szomorúan. Arra a fuvallatra várnak, amely végleg leszakítja őket a százéves tőkékről. Itt-ott még darázszúgás hallatszik, de, ha egyelőre csak lomha léptekkel is, már beköszönni készül az ősz. Az ősz, amely az egyik legszínesebb évszakunk, éppen ezért sokáig nem érdemes búsulni. A borász is a feje búbjába nyomja kobakját. Megfordul és a pincék felé veszi az útját. Hiszen, a szőlő, ami a szüret során, az „életét vesztette”, az most egy hihetetlen metamorfózisnak köszönhetően feltámadt, és nemes nedűvé forrja ki magát. Néhány hónap múlva pedig, a kockás abrosszal terített asztalnál, égő mécses mellett már a bor színét, majd zamatát vizsgálják. A himbálódzó gyertyaláng pedig derűs arcokra veti fényét…