Megalkuvásmentesen

Az 1929-ben született és 2016-ban elhunyt Kertész Imre írói aktivitása kezdetétől, az 1970-es évektől sokáig a magyar irodalom visszaszorított, bár nem tiltott kategóriája tagjaként alkotott. 1975-től mindösszesen három regénye jelent meg, köztük a több, mint egy évtizeden át írt és később Nobel-díjat hozó Sorstalanság. Kertész a rendszerváltás után vett igazi lendületet, ekkor szinte évente jelentetett meg köteteket. A szélesebb közfigyelmet a 2002-ben kapott irodalmi Nobel-díj jelentette számára, mondhatni, az olvasók ekkor fedezték fel, korai és további könyveit. A mostani Ünnepi Könyvhétre megjelent Lét és írás – Feljegyzések 1959 – 1973 című könyv az íróról elnevezett intézet kiadványa, melyben Soltész Márton Író, kritikus, irodalomtörténész többek között így fogalmaz az Utószóban: „Két dolog bizonyos: remekmű, amelyet az első Nobel-díjas magyar író szerkesztett naplóregénnyé. Szerzője legalább annyira filozófus, mint író. Olyan alkotó, aki még hisz az esztétika filozófiai gyökereiben – vagyis aki a közönség, a piac és a politika elvárásainak kielégítése helyett az igazság feltárásában és megmutatásában találja meg saját hivatását.”

Különleges melléklet, hogy a könyvben megtalálható az író gépiratának kézzel javított másolata is. Aki már olvasta a híres Sorstalanságot, vagy akár Kertész Imre más regényeit, az tudhatja, hogy a szerző kérlelhetetlen aprólékossággal veti magát az író mindennapok bemutatására és az alkotás gyönyöre és gyötrelme igazságaira, hogy önmaga és az olvasó számára is előbányássza azt. A Kertész Imre Intézet könyvszerkesztőinek finom humorérzékét mutatja, hogy a könyv hátsó borítóján nem valamiféle cizellált szakmai ajánlás, hanem az író a Sorstalanság regénytervét elutasító Magvető Kiadónak írt, 1973-as levelének egy részlete olvasható. Ebben Kertész többek között így fogalmaz: „Tisztelt Uraim! Megkaptam levelüket. Válaszom a következő: Hogy levelük dilettáns, gonosz és ostoba? Hogy „élményanyagának művészi megfogalmazásáról” beszélnek, mintha a legelős járókelő jött volna fel az utcáról, hogy elmesélje háborús anekdotáit? Hogy „főhősöm” egyáltalán nem „erkölcsileg létezik”, hanem élete értelmét keresi és a történelem szakadékába pillant?” -oxi-