No para!

Vasárnap a maratoni futással és egy-két kajak-kenu versennyel zárta kapuit a XVII. nyári paralimpiai játékok Párizsban. A francia főváros az épek olimpiáját követően néhány nappal ismét remek házigazdának bizonyult, hiszen kis híján annyian követték nyomon a helyszínen sérült embertársaink vetélkedését, mint az előző ötkarikás játékokat. Ez óriási élményt jelentett a lelátókon ülőknek, a tévénézőknek és a parasportolóknak egyaránt. Sokan, a „parák” közül kicsit meg is szeppentek a hatalmas publikum láttán.

De no para! Mert amikor képletesen és valójában is eldördült a startpisztoly, már csak a medence, a pálya, a távolugrógödör vagy éppen a dobókör lebegett a versenyzők szeme előtt. Már csak a viadalra koncentráltak. Miközben senki sem azt várta közülük, hogy sajnálják, hogy szánakozzanak rajta, hogy elnézőek legyenek vele. Az épekhez hasonlóan ők is a sikerre, az elismerésre, a győzelemre vágytak. Nem vagyok egy túl érzelmes valaki, de egy-egy verseny után, az örömkönnyeket, az ölelkezéseket látva, bizony az én szemem is kissé elhomályosult, sőt, még a torkom is kiszáradt. De no para! Ezek az érzelmek benne vannak a sportban. A paraversenyekben pedig talán még hatványozottabban.

Bevallom, sose gondoltam volna, hogy egy ilyen megmérettetésen, legyen az akár paralimpia, ennyire ott ragadok a televízió előtt. És majd arra leszek büszke, hogy az épek és a „parák” között is nyert érmet szűkebb hazám kiváló sportolója.