A kis­szoba ajtajából még intett egyet felénk... - Az utolsó emlék Czibor Zoltánról

Amikor az Arany János utcára kikanyarodott, a szélvédőhöz húzódott. – Te, az a kocsi jön vagy megy? – kérdezte. – Áll, Zoli bácsi – mondtam kissé rémülten. – Ne félj, mindjárt megérkezünk – nevetett. Bevallom, a félelmem akkor múlt el, amikor az utca végén, „kedvenc helyénél” leparkolt. Mesélt a Fradiról, az Aranycsapatról, a szovjeteknek rúgott góljáról, arról, hogy a volt családi házukat ezután beszennyezték a közeli laktanyában tartózkodó „ruszki katonák”. 

Beszélt szeretett városáról, az újjáalakított komáromi focicsapatról, arról, figyeljem csak meg, évről évre egy-egy osztályt ugranak majd mindig a fiúk. Igaza lett. 1997-ben, születésnapjakor is hallgattam volna a meséit. 

Már nagyon beteg volt. A nagyszobában volt csapattársával, Buzánszky Jenővel vártunk arra, hogy felébredjen. Az ismerős hangokra kitotyogott, kicsit leült közénk, de kérte, hadd feküdjön vissza. A kis­szoba ajtajából még intett egyet felénk... Néhány nappal később a szerkesztőség telexgépe a halálhírét kopogtatta. 

Az újabb mese elmaradt, be kell érnem, be kell érnünk a videókkal és azokkal a tiszteletére állított emlékekkel, amelyekkel nap mint nap találkozhatunk szeretett városában. Jó látni, hogy a komáromiak nagy hangsúlyt helyeznek emlékének megőrzésére.