Utcáról megmentett kutyával hordja az újságot

Ki is az igazi mázlista? – vetem fel a kérdést. A kutya, vagy a gazda? Mindketten azok vagyunk – állítja Vörös Józsefné. Az az oroszlányi kézbesítő, aki annál a benzinkútnál mesélt találkozásukról, ahol a fajtiszta kertaljaival közös története még négy héttel ezelőtt kezdődött. Azóta a kutyus minden nap kiveszi oroszlánrészét a munkából, hátizsák számra hordja az újságot. De erről majd később.

Kanyarodjunk vissza oda, hogy mindketten csak nyertek a másikkal. A középkorú hölgy azért, mert tíz éve gyötrő pánikrohama – mióta a kutya lépten-nyomon vele tart – elmúlt akár a villámcsapás, a jószág pedig azért, mert egy igazi szerető család fogadta be. Mindennek kezdetén a csontig lesoványodott eb közepes termetéből adódóan még szörnyűbb látványt nyújtott, mégis háztól házig vonszolta magát kiszemelt gazdája után, annak közel nyolc kilométert átfogó terjesztési területén, a Borbálán. Az összes címhez, hetven ház postaládájához. A kézbesítő szíve annyira megesett a gyámoltalan csahoson, hogy – miután senki sem érdeklődött iránta – úgy döntött, gondját viseli. Bár történetük így még nem teljes: Vöröséknél ő az első háziállat. Az élettárs kezdetben nem osztozott a felhőtlen örömön, ám a befogadott eb szomorkás, kissé félénk tekintetének nem tudott ellenállni. Egy szép napon, mikor látta élettársára mennyire jó hatással van a négylábú, megenyhült.

– Na jól van, maradhatsz – hagyta el egy nap a családfő száját.

Azóta minden nap ugyanaz a sorrend. A kézbesítő a hajnali órákban átveszi a köteg újságot a közeli töltőállomáson, bepakolja hátizsákba és útnak indul, Mázlival. A táska azonban nem akármilyen. A csahos, hátára rögzített „szatyorral” és gazdájával szórja a 24 Órát. Íme egy újabb bizonyíték arra, hogy a kutya az ember legjobb barátja.