Sosem késő

Félszegen válaszolta, hogy jól van, majd hogy ne maradjon szégyenben, visszakérdezett: „És veled mi újság van? Mikor is láttuk egymást utoljára?” És már jött is a válasz a túloldalról. Mióta megműtötték, jobban van, a kontrollokon is minden rendben, és reméli, hogy Mariskánál sem volt gond azóta, hogy együtt feküdtek bent. Máris megvolt a válasz. Ez csak Teréz lehet, az ágyszomszéd, akivel együtt feküdtek a nőgyógyászaton az ősszel. Mariska néni fia, menye pár nap után már Teréznek is mindig hozott valami kis hazait, mert őt nem látogatták. Mariska nem firtatta, miért, de így is hamar kiderült. Teréz férje pár évvel korábban ment el, gyermekük nem volt, az asszony egyedül maradt a világban. 
Szívesen beszélgetett most vele ismét. Érezte, több ez, mint puszta érdeklődés. Teréz végre újra nem volt egyedül, volt kihez szólnia. Mint bent a kórteremben. 
– Teréz, itt lakunk a szomszéd faluba’! Nincs kedved meglátogatni? A fiam szívesen áthoz – ajánlotta fel hirtelen ötlettől vezérelve Mariska, aki már látta is maga előtt, ahogy bevezeti Terézt a helyi társasági életbe. Így is történt. A dalárdában, a foltvarróknál, a nyugdíjasklubnál... mindenhol otthonra talált Teréz. Mosolyogva is mesélték eztán mindenkinek: a barátsághoz sosem lehet túl öreg az ember.