Furulyaszó

Áll a gazda a határban, ahol eddig is a fél életét töltötte. Ahol homloka verejtékével igyekszik mind a mai napig boldogulni, családját eltartani, ám most a furulyázó tengerit „hallgatja”. Még sincs kedve mulatni, mert ez a muzsika nem talpalávaló, hanem sokkal inkább gyomorszorító. Meg egyébként is, mitől lenne kedve táncolni? Hiszen az aszály szinte tombolt. Nem csoda, hogy mindent vitt. De csak eljött a betakarítás ideje. A nagy táblán porfelhőbe burkolódzó arató-cséplőgép robog gyorsan végig a kukoricasorok között. Persze, hogy gyorsan, mivel a falánk masina vágószerkezete nem igazán találkozik ellenállással, nem igen akad el a csövekben. Azokban a kukoricacsövekben, amelyek néhol mindössze arasznyiak, sőt, sok esetben csak a csuhé ül a szárakon.

A tulaj a fejébe húzza viseletes kalapját, és üres tekintettel bámulja a napraforgót is. Talán a szotyola akkor volt utoljára szép, amikor még virágzott. Azóta csak senyved. Kiveszi a nadrágja zsebéből a kezét, mert más már úgysincs benne. Ezt az előző mozdulattal kiforduló kopott bélés is igazolja. Pedig most már az utolsó vasa is ott „rozsdáll el” a kukoricásban és a napraforgóföldjén.

Aztán a gazdát a lábai a folyóparti birtokához viszik. Oda nemhogy géppel, de még halászcsizmával is veszélyes becaplatni. Pedig itt – a víz közelsége miatt – egy kicsit jobbnak tűnt a termés. Az áradás azonban meggátolta, hogy a csöveket és a szotyolatányérokat most begyűjtsék.