Emsberger Gyula FIFA-játékvezető vasárnap lenne 100 éves +fotók, videó

Emsberger Gyula Tatabánya egyik elődtelepülésén, Felsőgallán született. 1947-ben vizsgázott, az üzemi bajnokságból indult, FIFA-bíró vált belőle. Ausztrália kivételével minden földrészen fújta a sípot, eljutott az 1970-es mexikói világbajnokságra is. A magyar élvonalbeli labdarúgó-bajnokságban utoljára az MTK–Honvéd összecsapást dirigálta 1974-ben, és még ebben az évben a FIFA a Málta–NSZK Eb-selejtezőn köszönt el tőle. 1997. május 4-én, stílszerűen Felsőgallán vezette utolsó mérkőzését.

A focitól nem tudott elszakadni, 1975-től 1979-ig az élvonalbeli Tatabányai Bányásznál technikai vezetőként dolgozott. Sokáig a megyei játékvezetői testület elnökeként is tevékenykedett, 1994-ben tiszteletbeli elnöki címet kapott. 1997-ig országos ellenőri feladatokat látott el. Tisztességét soha nem kérdőjelezték meg, korának tisztelt és elismert bírója volt, Tatabánya önkormányzata 2000-ben Ezüst Turul Díjat adományozott neki. Emellett több elismerést kapott, például a Magyar Sportért Kitüntető Címet, illetve kiemelkedő társadalmi munkájának elismeréseként Aranysíp-díjat vehetett át. 2012-ben alapították meg vármegyénkben az Emsberger Gyula-díjat, amelyet minden évben a legjobb teljesítményt nyújtó 25 év alatti játékvezető érdemel ki.

Polgári foglalkozását tekintve, gondnoksági vezető volt a Tatabányai Szénbányák Vállalatnál. Anikó lánya 1968-tól Svédországban él, csakúgy, mint egyetlen fiúunokája, Marcus is. A sport, illetve a foci szeretetét Tamás fia örökölte. 

– Édesapám kemény ember volt, ezt nem lehet tagadni. De igazságos. Rengeteget köszönhetek neki. Nem csak a sport szeretetét, hanem azt is, hogy már a ’60-as években kérte, hogy tanuljak nyelveket. Akkor ez még nem volt „divatos” idehaza, de a világot járva látta a nyelvtudással járó előnyöket – tudtuk meg Tamástól, aki dolgozott tolmácsként is, és 1991 és 1993 között a magyar labdarúgó-válogatott technikai vezetőjeként. Benne nem vetődött fel, hogy játékvezető legyen.

– A focival sikerült „megfertőznie”, a bíráskodással nem – folytatta Tamás. – Kisgyerekként mindig vitt magával a mérkőzésekre, hallottam azt is, amikor szidták. Nekem ez nem hiányzott. Édesapám imádta a játékvezetést, megdolgozott azért, amit elért. Hetente egyszer együtt edzett legnevesebb kollégáival, Zsolt Istvánnál, Vadas Györggyel és Gere Gyulával Budapesten a BKV-pályán, sokat beszélgettek egymással, megosztották a tapasztalataikat. Abban az időszakban így tudtak felkészülni, nem volt internet, videó sem nagyon, újságcikkből is kevesebb. Mindent megtett azért, hogy sikeres legyen, noha előfordult, hogy elpártolt mellőle a szerencse. Gondolok itt arra, hogy 1971-ben az Interkontinentális Kupa döntőjére a FIFA az olasz Aurelio Angonesét és a skót Alastair McKenzie-t, illetve édesapámat delegálta, és az akkori gyakorlat szerint a helyszínen, másfél órával a meccs előtt sorsolással döntötték el, ki lesz a játékvezető, ki az egyes, ki a kettes számú partjelző. Ő lett a kettes... – elevenítette fel emlékeit Emsberger Tamás.

P. Nagy László, a Tatabánya kétszeres ezüst- és kétszeres bronzérmes labdarúgója Emsberger Gyulának köszönheti, hogy leigazolta a Bányász. 
– A Rakamaz játékosa voltam, és a ’70-es évek derekán, amikor Gyula bácsi technikai vezetőként dolgozott a Bányásznál, megkeresett, hogy látott korábban játszani, örülne, ha a Tatabánya játékosa lennék. Szimpatikus volt, hamar meg is egyeztünk, szinte kezdeményeznem sem kellett, már sorolta is, hol fogunk lakni, gyermekem hová járhat óvodába, úgy előkészítette nekem a terepet, hogy tényleg csak a focira kellett összpontosítanom. Rengeteget köszönhetek neki! – avatott be a Tatabányára igazolásának körülményeibe a volt kiváló középpályás, edző. 

Nagy Miklós, a Magyar Labdarúgó-szövetség Játékvezetői Testületének korábbi elnöke nemcsak jó munkakapcsolatot alakított Emsberger Gyulával, barátjának is tekintette.

– Rendkívül értékes, szerethető, szimpatikus ember volt Gyula. Pályafutása is példaértékűnek tekinthető, és az a munka is, amelyet már sportvezetőként láthattunk tőle. Folyamatosan kereste a tehetséget, egyengette az útjukat. Ha azt látta, hogy valaki többre viheti, azonnal jelezte felénk, nem engedte el a kezét, jó tanácsokkal látta el, minden segítséget megadott neki ahhoz, hogy felkerüljön az országos keretbe. Szívesen jött mindig az országos keret edzőtáboraiba, részt vett a bálokon, más rendezvényeinken is – osztotta meg emlékeit velünk a volt FIFA-játékvezető.

Abraham Klein, az 1982-es, Olaszország–NSZK (3-1) világbajnoki döntő egyik partjelzője, számos legendás válogatott mérkőzés játékvezetője, az Izraelben élő hajdani kiváló sípmester először az 1970-es mexikói vb-n találkozott Emsberger Gyulával. Ezt követően is tartották a kapcsolatot és többször találkoztak egymással.

– Ó, a Gyula! Nagyon jó fiú volt! – lelkesedett, amikor megtudta, hogy kiről szeretném faggatni. – Örültem amikor megismertem, nagyon jó volt, hogy magyarul beszélgethettem valakivel Mexikóban. (Zárójelben jegyzem meg, Temesvárról származom, románul 75 éve nem beszéltem. De a magyart Nagy Miklós kollégám és barátom jóvoltából naponta „karbantartom”.) 

 – mesélte a márciusban 90. születésnapját ünneplő kiválóság. – Próbáltam azzal vigasztalni, hogy idáig eljutni is hatalmas teljesítmény, rengeteg kiváló bírónak ez sem adatik meg. Nagy Miklós meghívására többször részt vettem a magyar játékvezetők edzőtáborában, és abban az időben mindig ott volt Gyula is. Kérte többször, figyeljem majd a tatabányai Kassai Viktor pályafutását is. Úgy történt, örülök, hogy ő is öregbítette a magyar labdarúgó-játékvezetők hírnevét – tette hozzá Abraham Klein. 

Emsberger Gyula Kassai Viktoréknak is segített

– Emlékszem, 1990-ben, amikor a pályafutásom kezdtem, az egyik ifjúsági mérkőzésre látogatott el Gyula bácsi – mondta Kassai Viktor, aki 2008-ban olimpiai, három évvel később pedig Bajnokok Ligája döntőn is fújhatta a sípot. – Az Árpád Hotelben ültünk le beszélgetni. Nagyon kritikus volt, felhívta a figyelmem a hibáimra. Elmondta, annak tud csak segíteni, akiben látja, hogy jobb lehet, magasabb szintre is eljuthat, és ő maga is szeretné, hogy magasabb szintre léphessen. Később aztán ajánlott az országos keretbe is, sikerült megragadnom a lehetőséget. Arra is emlékszem, hogy első élvonalbeli mérkőzésemen, 1999-ben, a Zalaegerszeg–BVSC összecsapáson a lelátón szurkolt értem. De nem én voltam az egyetlen, akinek segített vármegyénkben, Erős Gábor és Horváth Sándor is sokat köszönhet neki. 

– Példaképként tekintek Gyula bácsira, számomra is kijelölte azt az utat, amit sokan szerettek volna elérni. Ha nem egyengeti az én pályafutásomat is, akkor nem valószínű, hogy Kassai Viktor munkáját segíthettem volna a Bajnokok Ligája-döntőben, illetve a pekingi olimpia fináléjában. Sok jó tanácsot kaptunk tőle és fogadtuk meg, szerintem büszkén tekint le ránk is odaföntről... – mondta Erős Gábor. 

(A videón az 1970-ben, Sevillában rendezett Spanyolország–Észak-Írország (3-0) Európa-bajnoki selejtező jelenetei láthatók. A találkozón Emsberger Gyula fújta a sípot.)