Az utolsó nap kiálltuk a sort, hogy elbúcsúzhassunk a Dixie-től

Előzetesen bevallom, hogy erre a cikkre nálam alkalmatlanabb embert keresve sem lehetett volna találni: nagyon régóta nem reggelizem, 12:00 előtt nem nagyon tudja befogadni a szervezetem a szilárd táplálékot, ráadásul a gyorskajának sem vagyok feltétlen híve. A komfortzónámból való kimozdulásban pedig kifejezetten rossz vagyok. 

December 31-én aztán mégis megbeszéltem az egyik barátommal, hogy reggel kilenc órára lemegyünk a bezáró étterembe. Mire odaértünk, már hosszú tömött sorok voltak a bejárat előtt, így hamar konstatáltam, hogy a reggelizéshez való viszonyom ma sem fog megváltozni. 

Nincsen személyes történetem a Dixie-vel összefüggésben. Az emlékeimben nem szerepel, hogy valaha is ettem ott, maximum még nagyon kiskoromban. Nincsenek másnapos sztorijaim, egyszóval nincs kötődésem, de ennek ellenére úgy éreztem, hogy egy darabka tatabányai múltat őslakos helyiként én is szeretnék.

Néhol intettünk egy-egy ismerősnek a sorban, vagy a járókelők közül, de az embertömeg nem nagyon moccant. Valahol átalakult egy közösségi élménnyé a sorbanállás, már-már barátságok alakultak ki, miközben a közös cél érdekében gyakoroltuk a türelmet. Előttünk egy 17. születésnapját ünneplő lány volt a családjával, akiről a végén már mindenki tudta, hogy akkor ünnepli a születésnapját. 

Az időjárás néha a kegyeibe fogadott, de inkább nem, alaposan átfáztunk, helyenként még egy kis eső is szitált. Ennek apropóján voltak, akik megunták a várakozást, és az sem tett jót a morálnak, hogy a Dixie bácsi felesége olykor kijött, és jelezte a sor végén állóknak, hogy már nem fognak hamburgerhez jutni. 

Ez a mi lelkületünknek sem tett túl jót, de nem adtuk fel, mint ahogy sokan mások sem. Végül 3 óra 40 percet várakoztunk, mire megkaptuk az ételt, és elnézve a kínálatot, sokan mögöttünk már biztosan nagyon csalódottak voltak. Előttünk és mögöttünk is több, mint száz ember volt, valósággal elözönlötték az éhes tatabányaiak a búcsúzó éttermet. 

Mivel a nekrológokban a halottról jót vagy semmit elv az uralkodó, így az ételről nem írnék kritikát, de ez nem is erről szól. Közösségi élményként kezelendő, mint ahogy a sorban rengeteg szelfi készült, és többen két három telepakolt szatyorral készítettek képeket a sikeres vásárlás után.