2016.10.23. 14:49

Gyüszi László: „Ha egy nép sóhajt, vihar kerekedik…”

Gyüszi László nevét sokan ismerik tanárként, újságíróként, helytörténészként. Művei közül a legkeresettebb talán a Tatabánya 1956-ban című kiadványa, amelynek immár a harmadik kiadása is napvilágot látott. A hatvan évvel ezelőtt történtekről beszélgettünk vele.

Veizer Tamás

– Kezdjük az elején! Most készíti az emlékiratait is, amelyben elárulja, hogyan lett újságíró. Mennyi ideig tartott a zsurnaliszta pályafutása?
– A ELTE magyar-történelem szakán végeztem 1954-ben. Tanulmányaim befejeztével elbeszélgetésekre hívtak minket, és én először a tatai gimnázium tanári állását jelöltem be. Először elfogadták, de aztán visszahívtak és újságírói állást ajánlottak, amibe belejátszott az is, hogy ekkor már verseket is írogattam, amelyek megjelentek az egyetem lapjában és az Írószövetség folyóiratában. Király István kérte, írjak„pártos” verseket is, ő azért van ezen a poszton, hogy legyenek pártos versek is, de kijelentettem, én nem írok pártos verseket, csak az igazat írom! Végül azzal a feltétellel fogadtam el az újságírói állásjánlatot, hogy a pártba nem lépek be. Beleegyeztek. Így lettem Tatabányán a Komárom megyei Dolgozók Lapja munkatársa 1954. július 15-étől 1956. december 17-éig.

– Akkor mi történt?
– A szerkesztőséggel a forradalom napjaiban kerültem konfliktusba. Amikor 1956. október 23-án a Gerő-beszéd hatására különszámot szerkesztettek, hogy így is kiálljanak Gerő és a párt vállalhatatlan álláspontja mellett, és elítélték a forradalmat, én határozottan tiltakoztam és nem vállaltam szerepet a különszám elkészítésében. Mire ez megjelent, Gerőt már le is váltották, én pedig november 4-e, a forralom leverése után két hétig nem mehettem be a szerkesztőségbe. Végül a munkatársak követelésére dolgozhattam ismét, de tudtam, ez az állapot nem tarthat sokáig. December 17-én végleg eltávolítottak a szerkesztőségből.

– Mivel foglalkozott ezután? Végre tanárként dolgozhatott?
– Ekkor általános iskolai tanár lettem Oroszlányon, majd Vértesszőlősön. Majd 1963-tól az, iskola megalapításától a nyugdíjazásomig, 1989-ig a tatabányai közgazdasági szakközépiskolában tanítottam. Azóta még aktívabban írom a helytörténeti munkáimat szülőfalumról, Etéről, Oroszlányról. Megjelent a Tatabányai olvasókönyv két kötete, és immár a Tatabánya 1956-ban című könyv harmadik kiadása. Válogatott írásaim gyűjteménye már nyomdakész állapotban van. Ezekben a munkáimban is, éppúgy, mint újságíróként fontosnak tartottam, hogy hitelesen ábrázoljam a múltbéli eseményeket.

– Mi történt a városban a forradalom első napjaiban?
– Október 23-án értelmiségi ankétot szervezett a megyei TIT a Zsdanov Művelődési Házban: az értelmiségiek és diákok akciójához később csatlakoztak a bányák és az ipari üzemek dolgozói is, a Pestről érkező hírek ellenére. Vita közben hallgatták meg a Gerő Ernő rádióbeszédét, amit elutasítottak és megfogalmazták a forradalom szinte valamennyi követelését. Később a Győri Népbíróság az „ellenforradalom” kirobbantásaként jellemezte az eseményt, pedig akkor még nem tudtak a fővárosi eseményekről. A vidék nem csak a pesti események hatására forradalmasodott!

Egy nép sóhajt
Néma volt ez a nép,
Keserves némaság,
félelem, hazugság
fojtotta el izzó
füstölgő forradalmát.
Szívekben sajgó fájdalom,
torkokban szótlan igazság.
Ez tört most át az őszi fényben
áramló, zúgó tömegen.
Nincs zsarnokság,
mely erőt vesz ezen.
Mert egy árva sóhaj
nem hat az egekig,
de ha egy nép sóhajt,
vihar kerekedik.
1956. október 23-26.

– Ekkor kezdődtek a tüntetések és a sztrájkok?
– Október 24-25- én folyt ugyan a munka a tatabányai üzemekben és hivatalokban, sikerült 300 kommunista munkást felfegyverezni. Október 26-án, a „tüntetések napján” a népbíróság jegyzőkönyve szerint a tömeg az esti órákban behatolt a városi rendőrkapitányság, majd azt követően a városi tanács és a honvéd kiegészítő parancsnokság épületébe, egy másik csoport Újvárosban, a BM épületében szerzett fegyvereket, rendőri felszereléseket.

– Könyvében kiemelten foglalkozik „egy elhallgatott sortűzzel”. Mit tudunk erről a tragédiáról?
– A városban kevés volt a fegyver. A két rendőrkapitányságon, a Hunyadi laktanya, az ÁVH laktanya és a hadkiegészítő fegyvereivel nem lehetett felfegyverezni a tüntető tömeget, ezért 27-én a tatabányai fiatalok egy csoportja teherautóval a baji laktanyához ment. A laktanya tisztjei azonban megtagadták a fegyverek kiadását, sőt, rémületükben tüzet nyitottak. Nyolc fiatal meghalt: a tatabányai forradalmi tanács Tóth József ezredes vezetésével azonnal megkezdte a lövöldözés körülményeinek kivizsgálását. A halottakat az újtelepi temetőben temették el katonai tiszteletadással. Az áldozatok neveit csak 1957 márciusában jegyezték be a halotti anyakönyvbe hiányos és téves adatokkal. Ma már csak egy sír emlékeztet a tragikus eseményre.

– Kié volt a hatalom a városban?
– A munkástanácsoké! Tatabánya legtöbb üzemében 28-án választották meg a munkástanácsokat, délután felállt a városi Forradalmi Munkás és Katona Tanács is. A bányavállalatnál Solymos Mihály lett a Munkástanács elnöke: rá hallgattak a bányászok, és sikerült elérnie, hogy hosszas tárgyalások után, a bányászok a követeléseik fenntartása mellett nem sztrájkoltak, elkezdték a termelést, mert kellett a napi ötszáz vagon szén. Az akkori trösztigazgató, Gál István kétszer is röplapokkal mozgósította a bányászokat a munka felvételére, eredménytelenül. Mindkét alkalommal letartóztatták, és csak Solymos Mihály közbenjárására engedték szabadon. Gál november 1-jén elment Tatabányáról és csak december 27-én tért vissza végleg. Solymos Mihály végül november 30-án tárgyalt Kádár Jánossal a tröszt épületében: akkor azt is megígérte, hogy Nagy Imrééknek nem lesz semmi bajuk.

– A december végi dátumok vészesen összecsengenek.
– Sokan úgy tudják, a forradalom 12 napig tartott. De november 4-e után, amikor a szovjet tankok segítségével sikerült leverni a forradalmat és Kádár új kormányt alakított, a forradalom vívmányait, a függetlenséget, semlegességet és önállóságot féltő munkások vidékre vonultak. Tatabánya környékén december végéig tevékenykedett az úgynevezett Lados-csoport és Mazalin György fegyveres csoportja.

– A forradalmi eseményekről, arról az euforikus hangulatról versekben is megemlékezett. Mi ragadta meg?
– A forradalom első napjaiban kértek tőlem egy verset: ez már régen bennem motoszkált, ezért amikor a papírra vetettem, valóban szívből Ez végül november 1-jén, az akkor induló új lapban, a Figyelőben jelent meg, ami csak két számot ért meg. Összesen hat verset írtam ebből az időszakból, ebből a Félelem című nem jelent meg sehol.