2 órája
1956-ban nem egy ijedős társaság szabadította fel az oroszlányi rabtábort
Hanzlik János többszörös magyar bajnok, valamint Európa-bajnoki bronzérmes és olimpikon súlyemelő, aki a versenyzést abbahagyva a TBSC vezetőedzője, majd pedig a magyar súlyemelő-válogatott szövetségi kapitánya is volt. Az idén 81 esztendős sportszakember 13 és fél évesen volt tanúja annak, amint 1956. október 25-én az oroszlányi rabtábor foglyait kiszabadították. Ez a drámai emlék hatással volt rá egész életében.
Amint arról a Magyar Idők beszámolt, 2017 augusztusában avatták fel Oroszlány peremén a volt XVIII-as akna melletti rabtábor gránitból készült, őrtoronnyal kiegészített emlékművét egy szögesdróttal körülvett területen. A hajdani tábort szovjet mintára alakították ki, akárcsak az ország mindösszesen harmincnégy munkatáborát. Politikai indítékból internáltak és katonai elítéltek végeztek kényszermunkát ezekben. Mintegy 40 ezer kényszermunkás lehetett bennük az 1953-as csúcsidőszakban. Oroszlányban 76 őr tartott fogva 1196 rabot. Hogy 1956-os forradalom idején hányan voltak, nem tudjuk.
Fotó: Flajsz Péter / Forrás: 24 Óra
Hanzlik János, a nyugalomba vonult sportszakember élénken emlékszik a közel hét évtizeddel ezelőtti eseményre. Ma is meghatottan idézi fel a rabok kiszabadításának emlékét. Legfőbb emberi példaképét, az apját – akinek az életéről Forgács József filmet készített – kuláknak minősítette a rendszer, és bár többször nagyon megverték, mert nem akart belépni a TSZ-be, a rabsors szerencsére elkerülte.
Történetünk előtt érdemes kitérni arra, hogy nagyon sok kuláknak titulált embert hurcoltak fogolytáborba. A kulák szó oroszul öklöt, illetve parasztot jelent. A Rabtáborok Oroszlányban 1951-1956 című könyv a 8. oldalon Lenint idézi, aki szerint „a kulákok a legvadállatibb, legdurvább, legkegyetlenebb kizsákmányolók”. A kulák szóval eredetileg a nagygazdákra utaltak, de az összeírások során megkülönböztettek
- földkulákot,
- ipari kulákot,
- kupec kulákot és
- politikai kulákot.
– 1956. október 23-án, mikor hazamentünk az iskolából, mindenhol zengte a rádió, hogy mi van Budapesten – emlékszik vissza. Teljesen fel voltunk villanyozva attól, ami Budapesten történt. Mindez 24-én már áthullámzott Oroszlányba, a rabtáborba is. Ugyanis jöttek barátaim, akik megkérdezték, hallottam-e, hogy a rabtáborban lelőttek egy embert, mert meg akart szökni. Elmentünk a temetőbe, a halottasházhoz, és az egyetlen ablakán át benézve láttuk, hogy ott valóban fel van téve az asztalra egy emberi test.
Forrás: olympedia.org
Október 25-én indult az oroszlányi 1956
– Mikor az utoljára szüretelt otellót préseltük apámmal a pincében, egyszer csak halljuk, hogy az utcáról furcsa lüktető moraj jön – mondja –, s amint kimegyünk, látjuk, hogy a templom felől tömeg közeleg, nagyjából 150 ember, egyikük magyar zászlóval. Ezt skandálták: „Munkát, kenyeret, Rákosinak kötelet!” Erre apám halkan, megdöbbenve azt mondta: „Fiam, vége van a kommunizmusnak! Szabadok leszünk, fiam! Nem leszünk kulákok!”
– A tömeggel lementünk a Czermann kocsma elé – meséli. A kocsma előtt a villanyoszlop beton tuskójára felugrott egy ember, és pezsdítő beszédet tartott, majd azt mondta:
Testvérek! Menjünk, és szabadítsuk ki a rabokat!
Boldog társaság indult a fogolytábor felszabadítására
A tömeg elindult hát a XVIII-as akna mellett lévő rabtáborhoz. Hanzlik Jánost azonban hazaküldte az apja, annak időközben csatlakozó barátjával, Majer Jóskával együtt, de ők ahelyett, hogy hazamentek volna, inkább elbújtak a sor végén.
– Elhagytuk a vasúti sorompót, és mentünk felfelé a Bokod felé vezető úton – mondja. A tömeg, amely ekkorra már a kétszeresére, megközelítőleg 300 fősre nőtt. Ez egy boldog társaság volt, amely olyan szépen, bátran énekelte a Kossuth-nótát meg a Rákóczi-nótát, hogy öröm volt hallani.
A tömeghatás újszerű volt nekem. Ellenállhatatlan volt!
– teszi hozzá.
Amint azt az idős szemtanútól megtudtuk, a jókedvűen éneklők közeledésére megszólaltak a golyószórók, de azok haladtak tovább a Bokodi út mellett levő rabtáborhoz. A csoport vezetői bementek a táborba, tárgyalni a fegyőrök vezetőivel a foglyok kiengedéséről, de nem jártak sikerrel.
Erre az emberek elkezdték csákánnyal és más kéznél levő szerszámmal bontani a három párhuzamos kerítéssáv külső dróthálóját. A 20-30 méterre levő kakasülőből, a reflektorfényben az őr ezt jól látta, és golyószóróval tüzet nyitott rájuk.
Ez a társaság nem ijedt meg a golyószórótól
– Mi a Majer Jóskával megrémültünk, de ez egy olyan társaság volt, ami ettől nem ijedt meg, és tovább ütötte-vágta a kerítést, míg egy ember szűken befért rajta – mondta a szépkorú súlyemelőbajnok.
– Mi bementünk a szántásba, a Szmilek bácsi szőlőjének irányába – meséli. A távolba került reflektorfényben is láttuk, a hogy tizen-egynéhány fegyőr géppisztollyal a kezében fekszik a földön, középen pedig egy golyószórós is.
De hála Istennek, nem szólaltak meg a fegyverek. Mintha a Jóisten akarata lett volna, hogy ne legyen vérontás.
Nem kaptak parancsot a tüzelésre. Ha kaptak volna, akkor mi is ott halunk meg a barátommal és az édesapámmal együtt, és rengeteg emberáldozatot követelt volna ez a pillanat – tette hozzá.
– A foglyok bányászlámpával világítottak, morzéztak, mintha csak azt mondták volna, hogy figyelünk benneteket, s amikor látták, hogy az őrök nem tüzelnek, elindultak bentről kifelé, majd egymás után futottak, mint a nyulak – folytatja a mesélést. Óriási volt a boldogság, az örömmámor. „Emberek! Testvérek! Vége van a kommunizmusnak!” – kiabálták.
Fotó: Flajsz Peter / Forrás: 24 Óra
Szabadok lettek, csíkos ruhát égettek és Himnuszt énekeltek
Miután kijöttek a csíkos ruhájú rabok a táborból, akiknek egyébként mindenük fekete-fehér csíkos volt, még a tarisznyájuk is, a tömeg örömteli hangulatban vonult a vasútállomásra. Ott a rabok átöltöztek a tarisznyából kivett civil ruhájukba. A rabruhát két nagy, körülbelül két méter magas halomba rakták, és meggyújtották. Utána kétszer is elénekelték a Himnuszt. Végül Tatabányáról vonatot rendeltek nekik.
