Fejfák vénülnek bele a temetői örökkévalóba, ahol a lelkeket a szívünk őrzi tovább

Elérkezett a mindenszentek napja. A gyász feketéjét a fehér, arany, bronz, piros töri meg. Boltok előtt, polcokon világítottak már, mint a gyertyák a krizantémok. Mécsesek várták, hogy egyszer volt lelkek emlékére fények gyúljanak bennük.Halottainkra, elhunyt szeretteinkre emlékezünk a sírkertekben. A temetőkben, ahol a halál sosem áll meg.

Szűr Annamária

Friss sírokon pihennek friss koszorúk, friss virágok, friss fejfák hirdetik az örök igazságot: egyszer minden élet véget ér. Az itt maradóknak az emlékek maradnak, a közösen lerótt végtisztesség máshoz nem hasonlító lelki összekapaszkodása azokkal, akik szintén siratják, siratták azt, aki már örök álmát alussza.

Aztán a friss virágok elhervadnak, a fejfák belevénülnek a temetői örökkévalóba. Sírkövek nőnek ki a nyughely felett. Előbb jól olvasható, majd a múló időben egyre inkább elkopó betűk őrzik egykor volt életek nyomait. Ezek a feliratok mesélnek szűkszavúan az évszámok közé zárt hosszú vagy épp rövid emberi történetekről. És még valami. A virág a síron. A mellette pislákoló mécses.

És ezek már nem csak az egyszer voltakról mesélnek, hanem arról is, hogy akiket itt hagytak, még vannak. Még emlékeznek. Még szeretnek. És amíg ez így van, addig kophat el betű, száradhat el virág, aludhat ki fény, tudjuk: nem múlt el nyomtalanul az élet, az ember pedig több mint betű és évszám. Lélek, akit máig őriznek a szívek.