A Vértes katonasírjairól mesélt Tatabányán a móri mészárlás nyomravezetője

Öt évvel ezelőtt jelent meg Szebenyi István és Bene János első kötete Vértes, a huszárok doberdója címmel. Neve országosan akkor vált ismertté, amikor 2006 októberében egyik kutatása közben megtalálta a móri bankrablás bizonyítékait  Tarján határában, egy erdős területen.

Felfedezésének és bejelentésének köszönhetően kerültek rács mögé a bűncselekmény valódi elkövetői. Ehhez kapcsolódik 2019-ben megjelent könyve Corpus delicti, avagy: én voltam a „móri ügy” kulcsa? címmel. Az utolsó töltényig - Magyar huszárok a második világháború forgószínpadán című kötetét Szabó Péterrel jegyezte, s 2021-ben jelent meg. 

A megyei könyvtárban a tavaly megjelent Sírjaik hol domborulnak – A Vértes katonasírjai kapcsán beszélt a bennünket körülvevő erdőkben fellelhető katonasírokról. A Szülőföld Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, s Radisics Milán fotói teszik látványossá. 

Az 1. huszár hadosztály második világháborús szerepéről szólt az előadó. Kiemelte: a Lengyelországban teljesített szolgálat alatt segítették a helyi partizánokat, majd a Varsó környéki harcokban vettek részt. A varsói felkelés leverésére kapott parancsot nyíltan megtagadták, abban nem vettek részt.

Az Alföldi harcok, majd Budapest védelme után, nagyon sok veszteség árán a Vértesbe vonultak vissza. Ekkor már annyira kevesen voltak, hogy az 1. huszárhadosztály a Balatontól Pusztavámig terjedő frontvonalat nem tudta teljes hosszában védeni. A szovjet hadsereg és a huszárok között oda-vissza mozgó, állóháború alakult ki. A frontvonal megmerevedett.

A háború utolsó évében már a 15–16 éveseket is elvitték katonának, s az első sorba állított fiatal leventéket az oroszok lemészárolták. Simon László vezérkari őrnagy volt az, aki hazaküldte őket szüleikhez.

Kisbér környékén egy besúgó mindezt jelentette, s ezt követően búcsúlevelet írt a kiváló katona. A kastély kertben állítólag főbe lőtte magát, majd három napig haldoklott a kisbéri katonai kórházban. A valódi történésekre sajnos még nem derült fény. Elképzelhető, hogy saját felettesei ölették meg. Simon László sírján az áll: a leventék megmentője.

A huszárok harcolva vonultak vissza, hogy végül az amerikaiak, ne az oroszok előtt tegyék le a fegyvert. Ausztriában, Linz alatt adták meg magukat. 

Az elhunytak nagy többségét a háború idején civilek temették el, sírjaikat is ők gondozták és gondozzák ma is. A hősök hozzátartozói is úgy gondolkodnak: nyugodjanak bajtársaik mellett az egykori huszárok. A Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnökeként azon dolgozott az elmúlt időszakban, hogy a sírokra új keresztek, fejfák és nevek kerüljenek.

A hadszíntérkutató több évtizedes munkássága során megannyi korabeli esemény helyszínére és főbb szereplőire derült fény. Folyamatosan bővül az adatbázisa, hiszen a honvédelmi minisztérium mellett egyházi anyagokat és alispáni jelentéseket kutat fel. Máig 1781 egykori huszárt nevesítettek.  

– hangsúlyozta Szebenyi István.

A Vértesben több sírt az egyesület jóvoltából sikerült azonosítani, s ma már a legtöbb tömegsírban elhunyt katona neve is ismert. A temetők mentén táblákat helyeztek ki, ahol információk, fotók is szerepelnek. Ebben a Vérteserdő Zrt, és az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület támogatta őket. Kiemelte többek között a körtvélyesi, a Kapberek-pusztai, a szálláskúti, a várgesztesi sírokat, és a majkpusztai Madárhegyi katonatemetőt, amelyhez ma már út is vezet. 

– Egy katona akkor hal meg igazán, ha a nevét is elveszíti. Ezért is van nagy jelentősége annak, hogy felkutassuk, visszaadjuk az egykori hősök nevét – hangsúlyozta az előadó. 

Teljesítménytúra is kapcsolódik a témához, amely 60 illetve 25 kilométeren keresztül vezeti azokat a Vértesben, akik szeretnék végigjárni a temetkezési helyeket. A Magyar Természetjáró Szövetséggel együttműködve egy applikáció is segíti ebben a történelem és a természet kedvelőit. 
Az előadáson jelen volt Bauer-Németh Gyula is, aki évtizedekkel ezelőtt a Bánki pedagógusaként diákokkal együtt kezdte gondozni a körtvélyesi katonasírokat.