Ezüst kitűzővel ismerték el a tatabányai idősek otthona gondozójának munkásságát

Kedves, mosolygós hölgy köszönt rám a TJ ESZI – Szent Teréz Idősek Otthona gondozóházának ajtajában. Bár éppen szabadnapos volt, mégis szívesen bejött a munkahelyére, hogy beszélgessünk. Boldogan mesélt a díj átvételéről.

– Nem értettem, hogy mit keresek egy konferencián, de az igazgatónő kérésére természetesen elmentem Visegrádra. Egyszer csak szólítottak. Kísérőimre néztem ekkor, ők mosolyogva biztattak, hogy álljak fel, menjek ki. Életem legnagyobb meglepetése volt ez a díj. Még most is a hatása alatt vagyok – mondja, majd a munkájára terelődik a szó.

A városgondnokságon, a kertészetnél dolgozott tizenhat éves korától. Közben megszülettek a lányai, és mire visszament volna első munkahelyére, az megszűnt. Különböző közmunkaprogramokban vett részt ezután. Egy képzésen aztán találkozott Mecsei Ilonával, a TJ ESZI igazgatójával, és akkor határozta el, hogy a jövőben szociális gondozóként, ápolóként szeretne dolgozni.

– Korábban egy rövid ideig édesanyám is hasonló területen tevékenykedett Felsőgallán. Talán ez adhatta a mintát nekem. Valahogy mindig a gondoskodás, mások segítése lebegett a szemem előtt. A kertészetben is, hiszen ott virágokat ápoltunk, neveltünk, itt pedig az idős, segítségre szoruló embereken segítünk nap mint nap – meséli Anikó.

Mindent elkövetett annak érdekében, hogy részt vehessen egy tanfolyamon, amely lehetővé tette, hogy elhelyezkedjen az idősgondozásban. Amint elvégezte, 2004-ben elhelyezkedett a Füzes úti gondozóházban. Öt év múlva került át a Cseri útra, a Szent Teréz Idősek Otthonába.

– A gondozóházban olyan, elsősorban idős embereket ápolunk, akik önmagukról betegségük miatt otthonukban átmenetileg nem képesek gondoskodni. Két félévet tölthetnek el nálunk, de sokan néhány napra, vagy hétre kerülnek be. Sokaknak már a gyerekeik is idősek, így ha ők kórházba kerülnek, akkor sem marad így gondozás nélkül a szülő.

Anikó meséli, hogy még mindig sokan furcsán emlegetik a gondozóházat. A családtagok is néha bizonytalanok a döntésükben. Aztán, amikor bejönnek, és megismerkednek az ittdolgozókkal, a körülményekkel, megváltozik a megítélésük. Arról nem is szólva, hogy a szeretetteljes gondoskodás mellett itt állandó orvosi felügyelet alatt vannak az idős, beteg emberek.

– A legtöbben fél évet, de vannak, akik rövidebb időt töltenek el nálunk. Mindenkivel nagyon jó a kapcsolatunk. Nemcsak a gondozottakkal, hanem a családtagjaikkal is, akik rendkívül hálásak, hogy rokonaikat jó helyen tudhatják. Körbevezetett Anikó. Rend és gondoskodás vette körül az ottlakókat. Éppen a teával kínálták őket. Nemrég reggeliztek. A nappaliban már ünnepi díszítés, az udvaron egy szép karácsonyfa állt. Halk beszélgetés, zene hallatszott, miközben a gondozók elrámoltak a konyhapultról, és készültek a délelőtti foglalkozásra. Anikónak mindenkihez volt néhány kedves szava. Bevezetett a szobákba is, ahol ketten, vagy hárman laknak. Most a legidősebb lakójuk 97 éves. Két hónapja lakik náluk. Előtte még egyedül festette a haját, és főzött az ükunokájára. Ünnepeltek már százéves szülinapot is a gondozóházban – meséli.

Élményekről, emlékekről kérdeztem. „Kedves vagy kellemetlen?” – tette fel a kérdést, majd hozzátette: itt kevesebb a sikerélmény, mint például egy óvodában. Az apró, kicsi sikereknek is nagyon örülnek. Például, ha egy inkontinens ember ismét szobatiszta lesz, vagy egy stroke beteg újra lábra tud állni. A karácsony kapcsán elmondta: nagyon sok ünnepet tölt munkahelyén, az idős emberekkel. Általában hétköznap ünnepelnek, mert sokukat ilyenkor hosszabb-rövidebb időre hazavisznek. Díszes ruhákat öltenek, és énekelnek, verselnek, és persze ajándékokkal készülnek.

– A lányaim felnőttek. A nagynál 6 és 2 éves, a kisebbiknél héthónapos lányunokám van. A nagyobbakat már be is hoztam magammal. Első alkalommal megszeppentek a járókeretektől, kerekes­székektől. Most már szeretnek idejárni. Énekelnek, táncolnak, és az idős emberek ezt nagyon szeretik. Amikor gyerekek vagy kisállatok veszik őket körül, ragyog a szemük, minden kitisztul körülöttük. Ez az a csoda, amiből mi is táplálkozunk. Amikor ezt látjuk, feltöltődünk. Ezért érdemes itt lenni, ezt a szolgálatot vállalni.

Boldogan sétálgatott az idős emberek között, miközben mesélte, mit adott neki ez a hivatás: alázatot, tiszteletet tanít, és rávilágít arra, hogy mi az élet értelme.

– Sok embert megszeretünk, és sajnos sok a veszteség is, hiszen idős, beteg emberekkel foglalkozunk. Mindenkivel azonban nem szabad meghalni – ezt tanultuk az iskolában. Mindig arra gondolok, kell hagyni valamit a lelkemből, mert jön holnap egy másik lakó és annak szüksége lesz rám. A szeretetemre, gondoskodásomra, a mosolyomra.