Az Árpád kitüntetett igazgatója elárulta, mi a legnagyobb boldogsága pedagógusként

– Hogy fogadta az elismerést?

– Meglepett és nagy dolognak tartom, egy kicsit meg is hatódtam. Végiggondoltam, miből állt ez a harmincnyolc év, amit itt, Tatabányán, pedagógusként eltöltöttem. Megerősített abban is, hogy ameddig tudom, ugyanúgy kellene folytatnom mindent, mint ahogy eddig tettem.

– Ha jól tudom, Szákon született... Szívesen emlékszik vissza ezekre az időkre?

– Úgy nőttem fel, mint egy falusi kisgyerek. Nagyobb volt a szabadság, iskolaidőben is. Tanítás után rögtön hazamentünk. Az ember gyorsan megcsinálta a leckét – mert ez volt a családi rend – utána estig játszottunk a társakkal és két bátyámmal. Az iskolában kemény tanítóim voltak, már az alsó tagozatban is. Felsőben Szák és Szend már egy iskolába járt. Az alaptárgyak pedagógusaitól sokat kaptam, ők irányítottak a gimnázium felé. Akkor még nem volt elképzelésem, hogyan tovább, de abban biztos voltam: tanulni szeretnék. Külön érdekesség, keveseknek van ilyen élménye, de agrármérnök pedagógus édesapám – mivel a kis faluban nem volt több osztály – egyben osztályfőnököm is volt. Emellett biológiát, kémiát tanított nekem.

– Ezért is választotta később ezt a pályát?

– A középiskola második, harmadik osztályában jöttem rá, hogy érdekel a pedagógus pálya. Hozzájárult ehhez édesapám példája, de a tatai Eötvös József Gimnáziumban is kiváló tanáraim voltak. Kálmán Attila és Gubicz Erzsébet tanították a matematikát, a fizikát pedig Mészáros András, osztályfőnököm Keller Gyuri bácsi volt. Sok pedagóguspéldát láttam, néha negatívat is, bár ez nem volt jellemző. Ezek sem kedvetlenítettek el, csak megerősítettek abban: lehet ezt másképp is csinálni. A szüleim szerettek volna lebeszélni, inkább mérnöki pályára szántak, de egyáltalán nem nehezteltek, amikor bejelentettem, hol szándékozom továbbtanulni. Ha akkoriban, a hetvenes évek végén lehet kémia szakot is választani a matematika mellé, akkor valószínűleg amellett döntök, de akkoriban mások voltak a szabályok. Így lettem matematika-fizika szakos tanár.

Legfontosabb a család

Kovács Miklóst arról is kérdeztük, mivel tölti a szabadidejét.

– A családom az a háttér, amely ezt a munkavégzést lehetővé teszi, biztos pont ők az életemben. Otthon egyébként a főnök, az irányító szerepe a feleségemé, aki egyben kollégám is. Az otthoni szerepvállalása nagyban segíti a munkámat. A legfontosabb számomra a családom: három fiam és most már négy unokám is van. A legnagyobb kikapcsolódás mindig a velük eltöltött idő. Dózsakertben egy kis családi házban lakunk, ahol szeretek a ház körül barkácsolgatni. A fűnyírást kivéve, de valakinek azt is meg kell csinálni... Amit kimondottan hobbinak lehetne nevezni, és már évtizedek óta foglalkozom vele, az a bélyeg- és az éremgyűjtés, ezeknek a rendszerezésére szakítok időt. Szívesen olvasgatok, tévézek kikapcsolódásként.

– Hol kezdett el tanítani?

– Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen végeztem, de édesapám betegsége miatt ötödévben egyéni levelező szakra jártam. A gyakorlóévet így teljes egészében Tatabányán töltöttem, hogy közelebb legyek a szülőkhöz. Az akkori Dolgozók Gimnáziumában, amelynek jogutódja a Mikes Kelemen középiskola. Az első években felnőtteket tanítottam. Ez alapvetően délutáni műszakot jelentett, így lehetőségem volt általános iskolákban, szakközépiskolákban is tanítani. 1983-ban hívott fel Freisinger Ede, az Árpád akkori igazgatója. Akkor kerültem át, azóta is itt vagyok, de az ezredfordulóig a Mikeshez is hű maradtam, óraadóként vállaltam egy-egy délutánt. Szerettem a felnőttoktatást, amely jó iskola volt arra is, hogy a fiatalabbakkal ugyancsak jobb kapcsolatot építsek ki. A felnőttoktatásban döbbentem rá arra, hogy sokszor a legegyszerűbb probléma is gondot okozhat. Ha ezt megértetjük, onnantól kezdve óriásit lehet fejlődni.

– Hogy lett pedagógusból igazgató?

– Az Árpádban rögtön bekerültem a körforgásba, osztályfőnöki teendőket kaptam. A közalkalmazotti tanácsnak is elnöke lettem, a diákönkormányzatnak patronáló tanára voltam. Az akkori közösség viszonylag könnyen elfogadott, be tudtam illeszkedni. Sok esetben fogalmaztunk meg kritikákat az intézmény működésével kapcsolatban. Mikor 1997-ben igazgatói pályázatot írtak ki, akkor több kollégám javasolta: ha a kritika megfogalmazása ment, akkor meg kellene próbálni változtatni is. Olyan alapelveket fogalmaztunk meg a kollégáim segítségével, amelyekkel teljesen azonosulni tudtam. Erre építettem a pályázatomat, így sikerült nyernem. Ez már a huszonkettedik évem lesz, de ezeket az alapelveket megtartva – ha az idő múlása miatt szükséges volt, persze egy kicsit változtatva – próbáltam vezetni eddig az iskolát, valamint fogom is az elkövetkezendő pár évben.

– Mi kellett ahhoz, hogy a Tatabányai Árpád Gimnázium a megye egyik legjobb középiskolája legyen?

– A legfontosabb talán az, hogy következetes, kiszámítható, megfelelő fegyelem mellett folyó, de egyértelműen a diákok nevelését, oktatását szem előtt tartó irányt képviselek. Emellé a tantestület is egységesen felzárkózott. A szülőktől és a diákoktól is érkeznek visszajelzések, sokszor kérték, hogy ezt az irányvonalat tartsuk a továbbiakban is. Ezt konzervatív gondolkodásmódnak szoktam nevezni, de hangsúlyozom, ez az emberi kapcsolatokra és az iskolai tanításra vonatkozik, nem pedig a tanítás tartalmára. Ezen a téren ugyanis a legmodernebbet, legújabbat kell adnunk. Egymás tiszteletére alapozunk. Érezhető, hogy erre igény van Tatabányán és környékén. Tíz–tizenkét éve százszázalékos a beiskolázásunk, többszörös a jelentkezők száma a férőhelyeknél. Szerencsére nem kell amiatt aggódnunk, hogy lesz-e elegendő diák a következő tanévben.

– Milyen emlékezetes élmények érték az iskolában?

– Nehéz kiemelni, de örök emlék a hetvenéves jubileumunk, amikor szülők, öregdiákok jöttek vissza az iskolánkba. Pozitív légkörben meséltek az elmúlt éveikről, jó érzéssel érkeztek hozzánk. A másik, ami megfogalmazta bennem, hogy az árpádosok közössége különleges, az az volt, mikor megjelent a Tablók könyve 2012-ben. A régi diákok, akikkel még én sem találkoztam, nagy számban érdeklődtek a kiadvány után, amelyben semmi más nincs, csak az addig érettségizett diákok tablói és az osztálynévsor. Számomra ez igen látványos megnyilvánulása volt az összetartozásunknak. Amikor kiadtuk a könyvet, a polgármesteri hivatalnál, a zebránál állt a sor vége. Az érettségi szervezéssel kapcsolatos miniszteri dicsérő oklevelünkre is büszkék lehetünk. Megerősített minket abban, hogy érdemes következetesen, a szabályokat szigorúan betartva, de emberségesen szervezni ezeket a tevékenységeket, mert nem csak a közvetlen, hanem a tágabb környezetnek is feltűnik. A legnagyobb boldogság mégis az, amikor volt tanítványok sokasága jelenik meg a közéletben, a tudomány és a művészet világában. Egyre több közismert embertől hallom azt, büszke, hogy az Árpádba járhatott.

– A következő esztendő a felújítás miatt nem a megszokott környezetben zajlik. Mit várnak a tanévtől?

– Közel húszéves a terv, hogy valamilyen formában a gimnázium épületét meg kellene újítani. Ilyen mértékűről viszont álmodni sem mertem. Két évvel ezelőtt, a polgármester úrral egyeztetve fogalmazódott meg bennünk a reálgimnázium elképzelése. Most is csak azt tudom mondani, hogy ez nem a valóságtól teljesen elrugaszkodott dolog, nem valami egészen új kezdeményezésbe vágunk vele. A hosszú évek alatt kialakult egy olyan képzési struktúra, amely ezt az irányt képviseli. Ennek apróbb kiegészítését tervezzük. A régi épületben már javában folyik a munka. Ragaszkodtunk hozzá, hogy az átmeneti „szállásunk” ne legyen messze a városközponttól. Nem a pedagógusainknak egyszerűbb így, hanem a diákjainknak, akiknek csaknem fele vidéki, így fontos, hogy közel legyen hozzánk az autóbusz és a vasút. Az is fontos, hogy legyen annyi tanterem, csoportszoba, hogy az iskolában az elmúlt években kialakított szokásoknak megfelelően tudjuk továbbvinni az oktatást. Ha lesznek is kisebb döccenők az évkezdés során, nem zavarják majd a tanítást. A kollégáktól annyit kértem, mikor idejöttünk, hogy mindenből csak azt hozzák, ami a legszükségesebb, de azt feltétlenül. A szakmai munka semmilyen módon nem szenvedhet csorbát.