Nyárbúcsúztató

Augusztus utolsó hétvégéjén nem éppen szokványos módon búcsúztunk a nyártól. A majd’ negyvenfokos meleg nem engedett a szorításából, esőnek se híre, se hamva nem volt. Amikor kerestem ennek előnyeit, eszembe jutott: az elmúlt években, mikor több eső esett, gyorsabban nőtt a fű. Most vagy elsárgult, kiszáradt, vagy gaz lett úrrá a kert néhány szegletében. A hétvégén éppen szólni akartam a fiaimnak, hogy szedjék elő a sufniból a fűnyírót, amikor az időjárás-előrejelzésre hívta fel a figyelmemet egyikük. Hamar kiderült, hogy még jó néhány napig élvezhetjük a rekkenő hőséget. Az interneten kering mostanság egy kép, amely arra keresi a választ, hogy mi lehet az oka a felmelegedésnek. Egy évtizedekkel ezelőtti fás, virágos városrész alatt a kőtömbökbe szorult világ, ahol a beton ontja a forróságot. Pont úgy, ahogyan azt a bőrünkön érezzük. 

Valahogy már nem is volt olyan fontos a fűnyírás, akarom mondani gazirtás a kertünkben. Végiggondoltam, hogy mit látnék szívesebben: az elsárgult töveket vagy a magasra törő zöld gazokat. Ez utóbbi mellett döntöttem. Még így is néhol holdbéli tájnak tűnik a kertünk. A föld homokszínű, kész csoda, hogy a kicsi kert paradicsomokkal ajándékozott meg az idén. Locsoljuk persze, s ezt a gondoskodást hatalmas piros gyümölcsökkel hálálja meg. A szomjas fák, a sárgult fűcsomók és a gazok között üde színfolt. Vajon mi terem a kertünkben tíz-húsz év múlva? Tudjuk majd locsolni is? Ki tudja a választ?