Esztergomi evangélikusok a „magyar Rómában”

Az idei augusztus 5-i esztergomi evangélikus istentisztelettel kapcsolatban érdemes belelapozni a Magyarországi Evangélikus Egyház igeolvasó napi útmutatójába, ahol erre a vasárnap kitűzve ezt olvashatjuk: „Jeruzsálem pusztulásának emlékünnepe”. Ez azért is különleges, mert – azon túl, hogy Krisztus azon szavaira utal, melyek a pusztulásra ítélet szent város fölötti siránkozásról szólnak – száz évvel ezelőtt, amikor a fent említett első evangélikus prédikáció elhangzott, még nem volt Esztergomban evangélikus templom. 

Az ószövetségi Jeruzsálem központi része és lényege a nagytemplom, minden későbbi keresztény templom alapja, ekként annak története minden keresztény közösség számára fontos, ezért is emlékezünk meg pusztulásáról. 1924-ben Esztergomban még csak formálódott az evangélikusság, a más néven lutheránusok jobb híján a református testvéreknél találtak lelki oltalomra, igehirdetésre, közös lelki alkalmakra. 

Molnár Gyula lelkész nyugdíjba vonulása után, 1984-ben írta meg az „A reformáció nyomai Esztergomban és környékén” című egyház- és helytörténeti tudományos értékű könyvét, melyből az idézett centenáriumról részleteket tudhat meg az utókor. Egy helyen Szarvas Imre gyülekezeti tag visszaemlékezését idézi, ő így fogalmazott: „… sokan ekkor [az 1920-as években] még a hivatalos körökben sem tudták, hogy van evangélikus vallás.” Szarvas elmondta, hogy bár evangélikusok voltak, templomuk nem volt, és nagyon vágyakoztak egy evangélikus istentisztelet után. Ez az óhaj végül 1924-ben teljesült, amikor egy dr. Kovács Sándor nevű soproni teológiai egyetemi tanár megtartotta az első esztergomi evangélikus istentiszteletet, középpontjában egy lutheránus prédikációval. 

Az idézett könyvben arról is olvasni, hogy az alkalmon egy bizonyos Ferdinánd István, aki dorogi iskolaigazgató volt, végezte el a kántori, orgonaszolgálatot, így teljessé vált az istentisztelet, a hozzá tartozó énekek és a teológusprofesszor igehirdetése révén. Az esztergomi hívek ezután kérték Kovács Sándort, hogy legyen rendszeres az istentisztelet, így kezdődött meg a helyi lutheránusok önállósodása. Az alkalmakat a vármegyeháza kistermében tartották, illetve később saját külön imatermük, még később saját templomuk lett Esztergomban az evangélikusoknak. De – ahogy mondani szokták – ez már egy másik történet. 

Különleges ottonra leltek

Az esztergomi evangélikusok története azért is érdekes, mert a magyar katolikusság központjában, a „magyar Rómában” leltek otthonra, ami tulajdonképpen egy mai napig tartó, szoros, testvéri, ökumenikus kapcsolatot is jelent az Esztergomban lévő többi keresztény felekezethez tartozó gyülekezettel. Ennek tanúságát olvashatjuk a cikkben idézett Molnár Gyula evangélikus lelkész könyvében, aki nemcsak egyháza, de a többi egyház, mi több, a helyi és országos társadalmi viszonyok bemutatására is vállalkozott könyvében. Az 1914-es születésű Molnár Gyula 1936-ban diplomázott, ugyanebben az évben avatták lelkésszé, illetve ugyancsak ebben az esztendőben kezdte meg szolgálatát Esztergomban, ahol 1941-ben a munkája alapján épült evangélikus templom. 43 évig szolgálta Krisztust az egyházban, 1989-ben hunyt el.