Bibione, te gyönyörű város: most mégsem vágyom vissza hozzád

Hajnali három órát ütött az óra. A nap sem sütött, a madarak sem csipogtak. Csak az autó duruzsolása törte meg a csendet. Hogy féltem-e az úttól? Nagyon is. Nem szeretek ennyit, egyhelyben ülni. De az ember azért válik felnőtté, hogy leküzdje a saját határait és megbirkózzon a félelmeivel. Legalábbis a legtöbbször nekem ezt mondták, amíg gyermekként csak a bohócoktól kellett tartanom.

Őszintén megvallva, azt hittem nehezebb dolgom lesz a vezetés és a nem alvás miatt. De könnyedén vettem az akadályokat. Volt az úton minden, ami szem-szájnak ingere. Dugó, félreállt autók, baleset, s még egy vészvillogóval az autópályán félreállt autós is. De mindezek ellenére élvezetes volt az utazás. Mondhatni, a félelmek leküzdésének útvonala volt ez. Az évek során a számtalanszor lemondott nyaralások után már úgy éreztem, nem nekem találták ki a boldogságot. Pánikbetegségemmel karöltve pedig igazán belekényelmesedtünk az otthon ülésbe, a biztonságból ki nem mozdulásba. De én vezettem, talpamat le sem vettem a gázpedálról. Úgy éreztem, minden megtett kilométer után egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy a vállamon helyet foglaló pánikmanóval barátságot kössek, mintsem további háborút vívjak.

Az út bizonyos szakaszán érkeztek a rettegett alagutak. Ez egy klausztrofóbiásnak nehéz menet. De a talpam továbbra is hűen szolgált engem és úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok. S aztán, a rettegett alagutak végén megláttam a tengert. Az, amelyiknek évek óta nem tudtam köszönetet mondani, hogy megajándékoz minket, embereket a csodás látványával. Ott kéklett előttem teljes valójában. Megérkeztem. Hazaérkeztem. A nap gyönyörűen ragyogott. Ezt írtam fel magamnak az első napra. Pedig mennyi minden más is történt 7 és fél óra alatt…

Az első éjszaka félelmekkel telt. Messze voltam az otthonomtól, a biztonságot jelentő lakástól. Végül erőt vettem magamon, lekászálódtam az emeletes ágy tetejéről és hallgattam kora reggel az olaszok kiabálását, s élveztem a felejthetetlen pizzaillatot az orromban. És rájöttem. Ott vagyok igazán otthon, ahol én akarom. Így hát eldöntöttem, hogy most 7 napig ez a kis lakás, benne az igazán kicsire sikeredett fürdővel lesz az otthonom. Megreggeliztem, igazán friss hozzávalókból, megittam az első reggeli kávémat, amit a sós illat is átjárt és elindultam a vágyott tengerpartra. 

Homokos tengerpart, kókusz- és napszemüvegárusok, a naptej mindent átölelő illata és forróság. Ezeket írtam fel a füzetkémbe. Azonnal belecsobbantam a vízbe és minden addigi rossz gondolatom a múlté vált. Ez egy újabb lépcsőfoka volt az elengedésnek és a fájdalmak feldolgozásának. Azt mondják, hogy a gyászfolyamat akár évekig is tarthat. Az úszás közben sokat gondoltam az elveszített rokonaimra. A múltbéli szerelem okozta fájdalmakra. A gyerekkori énemre, az átélt traumákra és arra a kislányra, aki mélyen bennem él.

A vízparton volt időm gondolkodni. Azt mondják, az ember megváltozik a nyaralás alatt. Talán mert kiszakad a mókuskerékből, vagy mert egész egyszerűen élvezi a gondmentes napokat. Számomra ez a nyaralás nem erről szólt, hanem a félelmek és a fájdalmak feldolgozását tűztem ki célul. És azt hiszem, ez a harmadik napon vált igazán felismerhetővé.

A negyedik nap a piacozás napja volt. Ha valaki járt már Bibone-ban, akkor tudja, hogy kedden fenekestől felfordul a város. A város piaca ugyanis különlegeségekkel csábítja a nyaralni vágyókat. Ha valaki szereti a mézet vagy az olíva olajat itt biztosan talál magának megfelelő termékeket. Itt minden, szó szerint minden mézben vagy olíva olajban úszik, a helyi termések pedig árasztották magukból a friss illatokat. Ez a hely nem csak a különleges ételek és italok Mekkája, de azoknak az embereknek is ajánlom, akiknek lételemük az alkudozás. És bár a tömegiszonyos embereknek ez szintén nehéz terepnek tűnhet, azt garantálom, hogy a helyi kistermelők varázslatos hangulata elveszi a figyelmet minden létező és nem létező félelemről. 

Az utolsó napon már csak a parton süttettem hófehér bőröm és hallgattam a karaoke bár beszűrődő zaját. Túl voltam mindenen, amit kitűztem célul, megdöntöttem saját magam rekordjait, voltam dugóban, piacon a tömegben, túléltem a tikkasztó hőséget, ápoltam a keresztapukámat, aki már a második napon lesérült, túléltem a klausztrofóbiám okozta rohamot, barangoltam a sétálóutcai forgatagban, szereztem mély sebeket és vágásnyomokat, amiket büszkén viseltem, mert az élményeket árasztották magukból és olyan ételeket kóstoltam, amiket évek óta nem érezhettem.

És gyógyultam. A tengerben. A hullámokkal. Úsztam a halakkal, néztem a gyönyörű naplementét, hálát adtam minden este azért, hogy itt lehetek és büszke voltam magamra. Arra a lányra, aki voltam, s arra, aki lettem. Mert a parton ülve, jobbomon szerelmemmel, bal oldalamon pedig a félelemmel, a semmibe meredve éreztem igazán azt, hogy élek. Csomagok jöttek. Hiányérzettel a lelkemben a talpam ismét a gázpedálon volt. De nem hiányzott semmi. Csak a múltam fájdalmai, amit ott hagytam valamelyik parton.