2023.10.25. 06:56
Halottnak hitték, a tatabányai férfi végül volt orosz hadifogolyként tért haza az I. világháborúból
Az első világháborúban harcoló katona, Egyed Ignácz sírját ma is őrzi a tatabányai temető. Történetét és múltját dédunokája, Szekeres Imre Tibor kutatta fel, amelyről a honvedelem.hu számolt be. Mint írták: a Nagy Háború kitörésének centenáriuma környékén fészkelte be magát a gondolat a fejébe, hogy ki kellene derítenie: száz év távlatából mi maradt fenn róla.
1914. augusztus 9-én a császári és királyi 48. gyalogezred (2-3-4. zászlóalj) tisztikara a frontra indulás előtti eskütételkor Nagykanizsán, a kiskanizsai Tölgyeserdő gyakorlótéren. (Mathea Károly nagykanizsai fényképész felvétele)
Forrás: honvedelem.hu
Szekeres Imre Tibor a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz (HM HIM) fordult segítségért, kérve a szakembereket, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének fennmaradt levéltári anyagaiból gyűjtsék ki mindazt, amit tudni lehet a dédnagyapjáról. A válasz a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár bécsi kirendeltségétől érkezett. Nem sok, mindössze egyetlen beszkennelt A4-es lap, rajta a következő felirattal:
Egyed Ignácz, Inft., IR. Nr. 48. 7. komp. Ungarn, Zala, Orosztony, 1885; verw.
– Azaz „lefordítva”: a Magyarországon, Zala megyében, Orosztonyban, 1885-ben született Egyed Ignácz gyalogos katona a 48. császári és királyi gyalogezred 7. századában szolgált és megsebesült. Vagyis hivatalos dokumentummal erősítették meg mindazt, amit a családi történetekből már amúgy is tudtam: dédnagyapám harcolt és megsebesült az első világháborúban – kezdte a történetet Tibor, aki ezután kezdett belemélyedni a kutatásba, amelyről a hondedelem.hu számolt be.
Forrás: honvedelem.hu
– A legnépszerűbb családfakészítő weboldalt használva én is hamar sikereket értem el, szinte azonnal megtaláltam dédnagyapám születési és házassági anyagkönyvi bejegyzését. Kiderült, hogy a korábban említett veszteséglajstromban szereplő adattal ellentétben nem Orosztonyban született, hanem a településtől alig 50 kilométerre lévő, akkor még Zala, ma már azonban Veszprém vármegyében található Bazsi faluban, 1885. május 31-én. Néhány nap után már a szüleiről, a nagyszüleiről és dédszüleiről is találtam adatokat – folytatta a Tibor, aki aki évtizedeken keresztül az egyik rendvédelmi szerv operatív nyomozója volt.
Forrás: honvedelem.hu
– 88 éves nagymamám, dédnagyapám egykori menye úgy emlékezett Ignácz papára, hogy csendes ember volt, akit a felesége többször is legorombított azért, mert nem szeretett dolgozni. Nagymamám szerint e lustaság a háborúban szerzett tüdőlövésből fakadt, amiből sohasem gyógyult fel igazán az öreg. Arról is mesélt nagymamám, hogy dédnagyapám szeretett a kemence peremén üldögélni, szájából sosem hiányzott a pipa, a keze közelében pedig mindig ott volt egy pohár bor – mondta a családfakutató, aki dédnagyapja legkisebb gyermekét is kifaggatta emlékeiről.
Forrás: honvedelem.hu
Piroska így emlékezett vissza Ignáczról:
Nagyon keveset beszélt. Nemcsak a háborúról, úgy összességében. Ő nem az az ember volt, aki gyakran szólalt volna meg. Annyit tudok csak, hogy egy nagy összecsapásban sebesült meg. Itt nagyon sokan meghaltak. Neki a kezét lőtték át, így túlélte, de mivel nem találták meg azonnal az elesettek között, a halottak közé sorolták. Orosz asszonyok vették észre, hogy még él, ők vitték el magukkal és gyógyították meg. Állítólag egy nőtől született egy gyermeke, ezért küldték vissza Magyarországra, de itthon – mivel korábban halottnak nyilvánították – nem kapott semmiféle papírt. Az apjához, az én nagyapámhoz került haza, neki köszönhetően ismerkedett meg később az anyámmal, akivel 1927-ben házasodtak össze. A karját átlőtt golyót sosem operálták ki apámból, élete végéig benne maradt, talán még a halálához is köze volt.
Tibor szerint valószínűleg már soha nem fog kiderülni, hogy mi a teljes igazság. Dédnagyapjáról ugyanis nem maradt fenn semmi, sem egy dokumentum, sem egy igazolvány. Még egy fénykép sem készült róla soha. Annyit biztosan tudni, hogy Tatabányán halt meg. Ezt is Piroska néni elmeséléséből tudja.
– 1937-ben éjjeliőr volt. Ahogy akkoriban mondták, ő volt Orosztony bakterja. Írni-olvasni nem tudó emberként ennek a munkának is örülhetett. Aztán abba kellett hagynia ezt is, hiszen a sebesülése miatt úgynevezett vándorgolyó alakult ki a testében. Többször hittük azt, hogy meg fog halni, de mindig túlélte. Állandóan panaszkodott, hol a mellkasa, hol a feje, hol a keze fájt. 1960-ban halt meg, akkor már Tatabányán lakott, nálam, mert anyámmal együtt elhoztam őket Orosztonyból. Sírja is ebben a városban, az újtelepi temetőben található, nem messze két fia, a testvérbátyáim síremlékétől – mesélte el Piroska néni.
Forrás: honvedelem.hu
