Máshogyan üldözik a vadakat kilométereken át a Gerecse, Pilis, Vértes lankáin

– Ott vannak! Egy héttel ezelőtt ugyanott tanyáztak! – mutattam a barátomnak a távoli, mezőgazdasági munkagépek keréknyomai által mintásra szabdalt szántó felé, miközben a fékre tapostam a kiscsévpusztai elágazásnál. Félre is álltunk a dági kanyarnál, megbeszéltük, hogy állványra most nincs szükség, majd az országút mentén elindultunk a falu felé. Rájöttünk azonban, hogy az uralkodó szélirány miatt hamar ki fognak szagolni minket az állatok. 

Tulajdonképpen így is történt. Bár az őzek több mint egy kilométerre voltak tőlünk – és valószínűleg csak apró, mozgó pontokként érzékeltek bennünket –, egyikük egyszer csak felemelkedett, felénk nézett, majd elindult a balra található dombok irányába. Társai is hamar észbe kaptak, és a négy-öt egyedből álló csapat pillanatok alatt eltűnt. 

– Menjünk fel arra a dombra, onnan majd biztos rájuk látunk! – javasolta társam, majd átvágtunk a vízelvezető árkon, illetve a csapadéktól feláztatott szántón. Dacára annak, hogy bokáig sárosak lettünk, alaposan megterveztük, hogy honnan közelítjük meg őket. Úgy sejtettük, hogy a magaslat mögött egy kis lejtő van, ahonnan akár hasalva vagy guggolva is tudunk fényképezni. 

Bő egy kilométernyi séta után váratlan meglepetés ért bennünket. Jobbról, a két szántó mezsgyéjén található fasorok közül egyszer csak kiugrottak az őzek – valószínűleg nem a korábban látott példányokat vettük észre. A sebesen haladó csapat hirtelen kilencvenfokos fordulatot vett, elindult dombnak felfelé, majd bementek egy sűrű, fás területre. Mindössze pár pillanat volt az egész, így szinte nem is készíthettünk használható felvételt. Ezután Máriahalom és Epöl között is szerencsét próbáltunk, ahol az érintetlenség miatt jóval nagyobb az esély a vadak megörökítésére. 

– Decemberben itt láttam a rudlit, igaz, akkor a hó miatt könnyebben észre lehetett őket venni… – jegyeztem meg a barátomnak, miközben a két település között félúton jártunk. Az egyik kanyar után, tőlünk száz méterre meg is pillantottunk egy magányos őzet, ám egy haladó traktor zaja megijesztette őt, és beszaladt a kis erdőbe. Hiába vártuk, többet nem bújt elő, sőt, hazafelé a dági példányokkal sem találkoztunk. Bizony, a vadfotózás nagyobb türelemjáték, mint a sakk: a pepita négyzetes játéktéren legalább felkészülhetünk a váratlan pillanatokra. 

Felszerelés - A közösségi oldalakon több fotós csoport és oldal is található, ahol bizonyos időközönként megosztanak őzekről, hatalmas szarvasokról készült felvételeket. Nem szabad elfelejteni, hogy a szerzők nem egy egyszerű erdei séta alkalmával botlanak bele az állatokba, és nem öt méter távolságból kattintanak egyet, hanem tudatosan készülnek a legjobb pillanatra. Ehhez persze elengedhetetlen a megfelelő felszerelés is: a dági és epöli fotózásunk alkalmával tapasztaltuk azt, hogy bizony több órát is rá kell szánni a fotózásra, és egy vadászlesben vagy egy eldugott ponton kell várni arra, hogy megjelenjenek a szarvasok vagy az őzek. Másrészt arra is rájöttünk, hogy a közepes teleobjektívek – vagyis a 100–300 mm-es gyújtótávolságú típusok – gyakorlatilag nem érnek semmit, ha túl messze vagyunk, így érdemes beruházni egy erősebb változatra.