Családi örökségét találta meg a bőrhímzésben a komáromi népi iparművész

A közelmúltban Zala megyében vehetett át innovációs díjat a Hagyományból divatot pályázatra beadott munkáiért. Három kollekció készült el, ez volt az első olyan hímzése, amelyet textilre készített. 

– Még júniusban, Berettyóújfalun, egy kiállításon találkoztam egy Dunaalmáson élő alkotóval, Venczelné Danyi Judit nemezelővel. Ekkor mondta el nekem, hogy van zalai kötődése. Egy héttel a zalai pályázat leadása előtt megkérdeztem, ő is készített-e valamit a rá, és ha igen, hogyan juttatják el a kész munkákat Nagykanizsára – idézte fel Ildikó.

Végül megszervezték, hogy Ildikó fia viszi majd el az alkotásokat, az út előtt pedig mindketten megcsodálták egymás munkáit. Venczelné Danyi Judit már akkor azt mondta, Ildikóé lesz az innovációs díj. Ezzel később a Budapestről érkezett zsűri is egyetértett, és Bene Csabától, a Zala Megyei Közgyűlés alelnökétől átvehette az elismerést. Arra a kérdésünkre, hogyan lett élete része a hímzés, a következőt válaszolta:

Talán közhelynek tűnhet, de ha kevés időm van, csak annyit szoktam erre felelni, hogy az égiek küldték. Vagy azt, a csodák mindig fájdalomból születnek. Ezek mégis lefedik a történetem. 

Ildikó mindig Komáromban élt, gyógypedagógus és logopédus végzettséget szerzett. Családjával hétköznapi életet élt, a mindennapjai rendkívül sűrűek voltak, mert két-három helyen dolgozott egyszerre. Egy idő után úgy érezte magát, mintha már csak robot lenne, aki gondolkodás nélkül megy oda, ahová kell, és csinálja, amire szükség van. 

2007 februárjában Bábolnáról jött vissza Komáromba, Ács irányából. Már akkor feltűnt neki, hogy szokatlanul sok kamion jön szembe. Nagyherkály felől egyszer csak kihajtott elé egy autó. Azt gondolta, úgy kerülheti el, ha fékez, próbál egy középső sávot nyitni magának, a másik sofőr pedig majd gyorsít, ő beáll mögé és nem történik baleset. 

– Ekkor azonban az autós mindenféle index nélkül bement balra, az Újszállási út felé – mondta Ildikó. – Tudatosodott bennem, hogy ebből ütközés lesz, és pont a sofőrülés felé megyek. Elrántottam a kormányt, hogy az autó hátulját kapjam el, és vártam, mikor csapódik belém egy kamion. Egy darabig csukott szemmel ültem, de nem történt semmi. 

Az autó ugyan totálkáros lett, de ő nem sérült meg. Mintha semmi nem történt volna, ment újra dolgozni, a délutáni logopédia óráit már megtartotta, csak otthon omlott össze. Végül úgy döntött, egy évre fizetés nélküli szabadságra megy, mert megkereste egy Brüsszelben élő magyar házaspár, akiknek a gyermeke rendkívül súlyos epilepsziával küzdött, és a gyerek műtéte után szükségük volt a segítségére. 
A környezetváltozás után azonban ismét úgy érezte, visszakerült a mókuskerékbe. Emellett édesanyja is súlyosan megbetegedett, ami mélyen érintette, hiszen nagyon szoros kapcsolatban voltak. Miután elhunyt, teljesen a padlóra került. 

Ekkor került képbe először a hímzés. 2012 nyarán Bakonyszombathelyen élő apai nagymamája betöltötte a századik életévét. A nagymama fiatal korában igazi falusi hímzőasszony volt, gyönyörűen hímzett, a munkáit harminc-ötven évvel ezelőtt Németországba és az Egyesült Államokba vitték ki. 
Mivel Ildikó minden nyári szünetben valamiféle bütyköléssel kapcsolódott ki, a születésnap után kitalálta, megpróbál hímezni. Fogott egy kidobásra szánt blúzt, fényes, csillogó fonalat vásárolt, (utólag kiderült, azzal a legnehezebb dolgozni) és leült munkálkodni az előszobába, ahol jók a fényviszonyok. Estig próbálkozott, de a hímzés nem ment. 

– A következő nap sem sikerült, és utána sem. Minden este káromkodások közepette összegyűrtem a blúzt, és bevágtam a sarokba. A család néha odapillantott rám, mind azt mondták: „Ez tényleg nem olyan, mint amit a nagymamád szokott!”. 
Három hét után a nagymamája ágynak esett. Magánál volt, de mindenkitől elbúcsúzott. Ildikó és édesapja is meglátogatta, és még aznap este tízkor örökre lehunyta szemeit. 

– Másnap nem tudtam mit kezdeni magammal. Végül úgy döntöttem, újra megpróbálom a hímzést. Attól a perctől kezdve tudok hímezni, de gyönyörűen. A család is tátott szájjal nézte. Ha nem a saját szemükkel látják, nem hiszik el, hogy ilyen van. Tehát pontosan 2012. augusztus 27., hétfő óta tudok hímezni. 

Ezek után eszébe jutott, bőrre kellene hímeznie. Hamar rájött, ha úgy hímez, mint textilre, akkor ki fog szakadni a bőr, ha messzebb ölti, akkor pedig csúnya lesz. Az interneten csaknem ezernyi öltéstípust végignézett, három nap után talált megfelelőt: a csomóöltést. 

– Akkor azonban megfordult velem a világ, ugyanis anyukámat Csomó Máriának hívták. Egyből azt kérdeztem magamtól: ez lenne az én örökségem? 
Huszonhét év folyamatos munkaviszony után végül felmondott, mindent maga mögött hagyva, és egy teljes évig csak a hímzéssel foglalkozott. Azóta pedig már újra tart logopédia órákat is. 

– Utólag összeállt a kép, a hímzés a terápiám és az örökségem. Nem azért munkálkodom, hogy díjakat nyerjek, hanem azért, mert kapaszkodót nyújt nekem az életben. 

Sikeres kollekció - Többnyire pályázatokra, kiállításokra készít munkákat, de soha nem tervez semmit. Ahogy fogalmaz, valahogy maguktól mennek a dolgok, illetve a szembe jövő lehetőségeket nem hagyja figyelmen kívül. Nyáron elfoglalt volt, sok programon, kiállításon vett részt. Szeptemberben született meg a fejében a gondolat, hogy az általa készített táskák, nyakláncok, fülbevalók ruhával együtt mutatnának igazán jól. Úgy döntött, készít egy teljes kollekciót. Egy nap múlva írta ki a Zala Megyei Népművészeti Egyesület a Hagyományból divatot pályázatot. Ildikó benevezett, bár különösebben nem szereti a határidős munkákat, az utolsó pillanatra készült el. Mintegy 450 munkaórát töltött a kollekció elkészítésével. A szakmai zsűriben Beszprémy Katalin, a Hagyományok Háza népi iparművészeti tanácsadó testületének elnöke, Stumpf Imre divatszabó, Gyanó Szilvia, a Thúry György Múzeum etnográfusa foglalt helyet, akik mindannyian nagyra értékelték alkotásait. Így neki ítélték Leidál Judit bőrművessel közösen az innovációs díjat.