Kiváltságos élmény falusi óvónőnek lenni, vallja az ácsteszériek Irénke nénije

– Bármilyen hihetetlen, én már voltam óvodás. Egész kicsi korom óta varázslatos világként élt bennem ez a világ, ezért is tértem vissza felnőttként. A kollégáim, a feletteseim mind-mind olyan szakemberek voltak, akik a hitemben az évek alatt végig motiváltak, példamutatásukkal támogattak az utam során – emlékezett vissza Reif Jánosné, Irénke.

– Először képesítés nélkül, 1980-ban kezdtem el óvodában dolgozni Rédén. Nem sokra rá a munka világának más területére vetett a sors, de ez még inkább megerősítette bennem a pedagógia szeretetét. 1988-ban végül házasságkötésem miatt kerültem Ácsteszérre, ahová az akkori intézményvezető Volf Nándorné Erzsike hívott. Későn érő típus vagyok, így tíz évre rá a közoktatási törvény hatására sikeresen elvégeztem az óvónőképzőt a fővárosban, így onnantól kezdve papírral a kezemben, óvodapedagógusként foglalkozhattam tovább a kicsikkel. 2004-ben aztán hirtelen a gyerekcsoportok helyett az óvoda élére kerültem, akkor tagintézmény-vezetőként.

Érdekes, de szép idők voltak, hiszen szerettem a gyerekek mellett tölteni a mindennapjaimat, a vezetői ambíciót viszont eleinte meg kellett találnom önmagamban.

Az új szerepelvárásoknak megfelelve az ELTE-n szakvizsgás vezető óvodapedagógiai képzést végeztem. 2013 óta vagyok a végül önálló óvoda vezetője.

Az Ácsteszéri Meseerdő Óvoda mindig is a szívem csücske marad

– árulta el a mára már nyugdíjazott vezető.

Irénke néni szakmai pályája vége felé közeledve is az élethosszig tartó tanulás szellemében tevékenykedett: pedagógusminősítési, illetve tanfelügyeleti szakember lett belőle. Munkája elismeréseként, kollégái és a járás óvodáinak vezetői jóvoltából nemrégiben a Brunszvik Teréz-díjat vehette át.

– A kis lakosságú településekben felértékelődik az intézmény szerepe –mondta Reif Jánosné, majd így folytatta: – itt Ácsteszéren szorosan együttműködünk az iskolával, közösen veszünk részt a rendezvényeken, legyen szó falukarácsonyról, vagy egy nemzeti ünnepről. A fizikális közelségnek köszönhetően tehát az apróságokat szinte látjuk felnőni. Kifejezetten jó érzés nézni azokat az egykori kis óvodásokat, akiknél már az óvodában lehetett látni a mára gyökeret vert tehetségcsírákat. Volt, aki már kétéves korában bekerült a szárnyaink alá, most pedig már felnőttként látjuk őket újra az utcán.

Kiváltságos élmény, hogy egy faluban végigkövethető a növendékek sorsa

– mesélte lapunknak az egykori intézményvezető.

A kicsi nem keveset jelent

– Kis falusi óvoda vagyunk. A hozzánk hasonló intézményekre vonatkozóan gyakran előítéletesen állítják: az itt nevelő pedagógusok nem eléggé képzettek. A vélekedés ellen olyan módon harcoltam a hosszú-hosszú évek során, hogy kollégáimmal vállvetve a legkülönfélébb továbbképzéseken, posztgraduális oktatásokon vettünk részt. Tudni kell azt is, az óvoda profiljával harmonizáló, de az egyéni ambícióknak is megfelelő tanulmányokat biztosítottunk munkatársainknak. Ezeket pedig mind-mind hasznosítottuk a gyereknevelésben. Néptánc alapú mozgásfejlesztést vezettünk be, Zöld Óvoda, Madárbarát Óvoda lettünk, és még sok más egyéb programba is bekapcsolódtunk – részletezte Reif Jánosné.