Meghódították a Himaláját a tatabányai motorosok

A csapat Manaliból indulva a világ legmagasabb motorozható hágóin keresztül jutott el Ladakh állam fővárosába, Leh-be. A csapat legfőképpen magyar motorosokból állt, de voltak lengyelek és montenegrói is. Útjukról és élményeikről Santavecz Ferenc beszélt nekünk.

– A tervezett útvonal Kína és Pakisztán közötti területen haladt végig és számtalan hágó és csodás hegy ejti ámulatba itt a kalandort. Jellemzően tapasztalt motorkerékpáros volt minden résztvevő. De volt néhány elszánt hölgy utas is, akik párjukat kísérték és a nem túl veszélyes szakaszokon mögéjük ültek a motorokon, egyébként pedig a kísérő autókban utaztak sisakban. Az út során két terepjáróval és két motorral kísértek bennünket indiai túravezetőink és a szerelők. A hegyeknek önállóan nekivágni, vezetők nélkül veszélyes lett volna – kezdte a történetet Ferenc, aki társaival folyamatosan 4000-5000 méter magasságban robogott.

– Mindannyian tudtuk, hogy nem szabad hagyni, hogy a figyelmünk elkalandozzon az esetleges oxigénhiány miatt. Motoron, szakadékos terepen ez akár végzetes is lehet. Természetesen mindenkinél volt magassági betegség elleni gyógyszer is, de a helyi viszonyokhoz szokott túravezetők tanácsára rengeteg vizet fogyasztottunk. Ugyanis természetes módon, az intenzív folyadékbevitellel is lehet csökkenteni a magassági betegség negatív hatásait. Nekem mindenesetre működött – mesélt az első nehézségekről a motoros.

A napi etapok során sietniük kellett, mert reggelenként a nap fényétől a gleccserek olvadni kezdtek és a délutánra leérkező gleccservíz az utakat keresztező vízátfolyásokat, kisebb folyókat felduzzasztotta. A térdig érő vízben még át tudtak gázolni a motorokkal, de magasabb vízszint esetén ez már kockázatos lett volna. Ráadásul a zavaros vízben nem látható sziklák is meglepetést okoztak.

– Az első napon a 3979 méter magas Rothang hágón motoroztunk át, majd másnap a 4890 méter magas Baralachna hágón átkelve 4500 méter magasan éjszakáztunk. Itt néhányan igénybe vették az oxigénsátrat, amely szerencsére ezen a helyen rendelkezésre állt. Reggelre voltak, akik a magashegyi betegségtől vezetésképtelenné váltak. Ők a kísérő terepjáróban folytatták az utat, amíg jobban lettek. A motorokra pedig átültek a szerelők. A reggelit is nehezen gyűrtük le, de muszáj volt enni és inni, mert a világ második legmagasabb motorozható hágóján, a Tanglang-on kellett átkelnünk. Menet közben többször katonai konvojok mellett kellett a szakadékok szélén egyensúlyozva elhaladnunk. Az alattunk sokszor több száz méteres mélység látványát meg kellett szoknunk – mondta a kalandor, aki elárulta, hogy a katonák minden esetben figyelmesek voltak, és ha szükséges volt, járműveikkel kitértek a balesetveszélyes helyeken, hogy elengedjék motorjaikat. Délre érték el az 5329 méter magas hágót, ahol hűvös, viharos szél és kevés oxigén fogadta őket.

– Késő délután az Indus folyó mentén érkeztünk meg Leh-be. A település hatalmas forgalommal, színes indiai forgataggal fogadott bennünket. Az előző napok oxigénhiányos időszakai után kimondottan üdítő volt a város „csak” 3500 méteres magassága. A háromnapi hegyek között töltött motorozás után jól jött egy pihentető éjszaka. Reggel a 4000 méter magasan lévő Pangong-lake és Nubra-völgy felé vettük az irányt. A koncentrálást nehezítette a rendkívül erősen tűző nap, amelytől a nagy magasság ellenére erősen túlmelegedtünk. A következő napok során több vizes átkelés tette még izgalmasabbá az utat. A motorok jól bírták a terhelést, csak tankolni kellett a jószágokat – árulta el Ferenc, aki a pakisztáni határhoz közel megnézhette a 32 méter magas Buddha-szobrot, valamint egy buddhista kolostort, ahol jakvajas teával kínálták őket a szerzetesek.

A csapat ekkor már 10 napja úton volt, az otthoni készletek elfogytak. Másnap az áriák ünnepségét nézhette meg a csapat a hegytetőn. – Fantasztikus ősi ruhákban érkeztek a már csak 2000 főt számláló, egykor Indiát meghódító népcsoport tagjai. Ősi rítusokat és táncokat láthattunk. Az áriák külsőleg különböznek az általunk látott egyéb indiai emberektől. Több ember szinte fehér bőrű és kék szemű. Arcvonásaik, karakterük alapján jól látható a külső „másságuk”. Barátságuk jeléül fehér imazászlókat tekernek a vendég európaiak nyakába. Mi pedig a helyi nyelven köszöntük meg – emlékszik vissza a kalandokra Ferenc.

– A következő napunkon a világ legmagasabb hágóján, az 5602 méter magas Khardung-La hágón keresztül motoroztunk vissza Leh városába. Útközben még megpihentünk Alchi 1000 éves kolostoránál. Feszes tempóban haladtunk egész nap, nem kímélve a motorokat ereszkedtünk a völgyekbe és másztuk meg a hágókat. Másnap délelőtt visszatértünk Delhibe. A felszálló repülőről lepillantva pedig elbúcsúztunk a hágók országától – zárta szavait.

Nehézségek

– Pár nap után már mindenki túl volt az első higiéniai és gasztronómiai sokkon. Figyeltünk, hol és mit szabad étkezni. Csak palackos vizet vagy teát ihattunk „következmények” nélkül. Fogat is csak palackos vízből lehetett mosni. A magashegyi oxigénhiányt is megszoktuk és lassan akklimatizálódtunk. Ami talán nem védhető ki, hogy a nagy magasságokban mindig nagyon alacsony a páratartalom, ezért mindenkinek kicserepesedett a szája és az arcunk is kipirult a poros utaktól és az erős napsugárzástól – sorolta a nehézségeket a motoros.