Oroszlányban koncertezett Bényei Tamás, akinek gyerekkori álma vált valóra a Hot Jazz Banddel

Az ország legsikeresebb és legnépszerűbb jazz-zenekara régi ismerős megyénkben is. A Hot Jazz Band énekesével, Bényei Tamással beszélgettünk.

– Koncerteztek már Oroszlányon?

– Jártunk itt, vagy húsz éve, egy bányásznapon. Tatán, a Víz, zene, virág fesztiválon is sokszor játszottunk már, szeretnénk ismét jönni. Szeretem ezeket a szabadtéri eseményeket. Ha egy városnak van egy szép látványossága, mint a tataiaknak, azt meg kell tölteni élettel. Négy-öt éve a Tatabányai Kamara Filharmonikusokkal is koncerteztünk, nagy élmény volt.

– Szabó Istvánnal is dolgoztak együtt, aki gyermekkorában hat évig élt Tatabányán és a mai napig felkeresi a várost, orvos édesapja emlékének adózva…

– A Rokonok című filmje zenéjét mi játszottuk. A stúdióban főként a gyártásvezetőjével kommunikáltunk, de Szabó István is bejött, belehallgatott és instruált minket, mennyi improvizáció legyen benne, mit hogyan csináljunk. Van még egy személyes élményem vele.

–A Csodálatos Júliában statiszta voltam. A Dobsa Sándor féle Stúdió 11 zenekart kérték fel a filmben játszani, de az egyik trombitásuknak hosszú volt a haja, a század elejébe nem illett bele egy copfos úriember, így végül engem kértek meg, ugorjak be a helyére. A Gundelben forgattunk, régi ruhákba öltözve, klassz élmény volt. Szabó István egy zseni, száz éve egyszer születik ilyen ember. Érdekes témákat dolgoz fel és a magánéletben is nagyon kedves. Más filmekben is közreműködtünk. Például az Állítsátok meg Terézanyut! korcsolyás jelenetnél szóló Nem jön álom a szememre című számot is tőlünk hallhatják, persze a magunk modorában.

– A szüleitől kapta az indíttatást a zenei pályára?

– Édesapám és édesanyám is tanult zongorázni, a zenei vonzalmuk tart a mai napig. Apukám opera és magyar nóta kedvelő, anyukám is nagyon muzikális. Ha néztünk egy filmet és volt benne egy szép zene, akkor arról reális véleményeket hallottam. Bennük merült fel az igény, hogy zeneiskolába menjünk a bátyámmal. Mindig azt gondoltam, hogy az édesapám szigorú, majd pályaválasztásnál is megmondja a „tutit”. De nem ez lett, mindig megkérdeztek minket, mit szeretnénk, annak ellenére, hogy tekintélyelvű társadalomban nőttünk fel. Mikor kérdeztem tőlük, nem baj, hogy inkább zenélek, pedig grafikus diplomám van, azt mondták nem, ebbe már nem szólnak bele, teljesen elégedettek, ha megélek belőle. Ami a legfontosabb, mi tényleg azzal foglalkozunk, amit szeretünk, és ezt kevesen mondhatják el magukról. Vannak, akik kedvelik a szakmájukat, élvezik, amit csinálnak, de mi a gyerekkori álmainkat élhetjük meg.

– Vannak olyan értékek a század elejéről, amit jó lenne visszahozni a társadalmi életbe?

– A problémák ugyanazok, mint ma, de a modor, az egymáshoz való viszony egészen más. Ebben a világban is van valami kedves, ahogy tegeződünk például, de akkoriban, ha valaki bárdolatlan volt, akkor is betartotta a szabályokat. Nem bántott meg másokat élből, ahogy ma sokan teszik. Jó lenne, ha kicsit visszafinomodna a világ, de én magam is mai gyerek vagyok. Igyekszem a színpadon megfelelni a régi világ értékeinek, szeretnék a magánéletben is, de a mai kihívások egész mások.

– Mi a véleménye a hazai jazzkultúráról?

– A jazzvilágot a kommunizmus idején elsorvasztották. Először rettegtek tőle, mert a nyugat zenéje volt, amikor már engedték, akkor a beatzene cunamiként söpört el mindent, a jazz másodlagos lett. Rengeteg tehetség tűnt el a süllyesztőben és ez ma is érződik. Nyugaton a jazz frekventáltabb, mint itt. De nem szabad ezért senkit sem hibáztatni, igyekezni kell felzárkózni. A kultúrával foglalkozóknak támogatnia kéne azokat, akik a jazzt mesterfokon űzik, hogy ne legyen megélhetési problémájuk, akkor állhat be változás. Amíg mindenki tanít, ezer helyen játszik, addig csak a küszködés marad és csak a megszállottaknak marad meg a szakma.

– Milyen zenét hallgat?

– Leginkább komolyzenét. Debussyt, a századfordulón az impresszionistáit, Puccinit nagyon szeretem. Fantasztikus a kreativitásuk. Hébe-hóba az interneten „rám dobnak” egy-két popzenét, azokat is szívesen hallgatom. Bármire vevő vagyok, csak kevés időm van zenét hallgatni.

– Az új projektjükben „grafikus énje” is előtérbe kerül…

– A harmincas, negyvenes években íródott egy-két olyan dal, ami felnőtteknek szólt, de nagyon mókás, így a gyerekek nagyon fogják szeretni. Kifejezetten gyerekdalok közül is válogattunk az új lemezünkhöz. Egyet meg is említek, amit talán mindenki ismer. Sándor Jenő operettjéből a Cini cini cincog az egér. Ezekhez a dalokhoz illusztrációkat is készítek, hármat már be is fejeztem, de jó lenne májusig az egész lemezzel elkészülni, az anyag kész, a stúdiózás még hátra van. A Hot Jazz Bandet mindig kedvelték a gyerekek, mikor a Banánhéjat vagy a Mézga családot énekeljük, ott ugrabugrálnak a színpad előtt. Több anyukától is hallottam, hogy amikor a hasában volt a baba, és betette a Hot Jazz Bandet, akkor érezte, megy a tánc odabent.

Világot láttak

Bényei Tamás a rendszerváltás idején volt huszonöt éves. Azt mondja, akkor még nem volt ilyen öntudatos, mint most, de ma már vérlázítónak tartja, hogy bárki megszabja, ki és mikor mehessen külföldre, milyen könyvet olvasson, milyen zenét szeressen. – Ezt ma már el sem tudjuk képzelni.

Diákkorunkban 1985-ben voltunk először külföldön. Főként Franciaországba jártak, 1994-ben hívták meg őket Le Havre-ba, a Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Versenyre, amelyet meg is nyertek. Tamás azt mondja, itt ébredt rá magyarságtudatára is. – Mikor négyezer francia tapsolt, feltettem magamnak a kérdést: Ki vagyok én? Bényei Tamás, jazz-zenész, nem utolsósorban pedig magyar. Erre pedig méltán lehetek büszke, hiszen hiába a diktatúra, hazánk hosszú éveken keresztül meghatározó kulturális központ volt.

A Hot Jazz Band munkásságát számtalan díjjal ismerték el, négy egymást követő, nemzetközi jazzversenyen diadalmaskodtak, 2002-ben Bényei Tamás eMeRTon-díjat vehetett át, míg 2015-ben a zenekart Kossuth-díjjal méltatták.