Játékharckocsi alapozta meg a lelkes kisigmándi makettező érdeklődését

A község talán legszebb épületével, a faluházzal szemben lakik a ma már nyugdíjas makettező, méghozzá ugyanazon a telken, ahol szülei felnevelték őt a húgával együtt. Sok év telt el azóta, s napjainkban nemcsak saját unokái szeretik felkeresni őt nagy örömmel, hanem a szomszédban lakó gyerekek is.

Ennek oka pedig különleges gyűjteménye, melyek között harckocsik, repülőgépek, helikopterek és egyéb járművek olyan kicsinyített másai láthatók, melyek alkatrészeit saját kezűleg rakta össze. 1972-ben, amikor az IKR-nél dolgozott, szakmai továbbképzésre küldték az NSZK-ba. Ott látott először olyan maketteket, amik annyira vonzották a szemét, hogy rögtön hármat is vásárolt belőlük. Későbbi útjairól is mindig hazahozott legalább kettőt.

Itthon aztán kellőképpen kikapcsolódott összerakásuk közben, szeretett velük pepecselni. Mint mondta, régebben jobban lehetett szöszmötölni velük, mert szinte az összes alkatrész külön volt, ma viszont gyakran komplett blokkok vannak a dobozokban, azokat könnyebb összeilleszteni.

Kalasnyikovokból fényképezőgép

Fodor Lászlót nemcsak a makettek érdeklik, de a fegyverek is. Sok olyan szakkönyvet olvasott már, melyek szerzői a különböző típusú revolverek, puskák és golyószórók működését taglalják. Ez az érdeklődési köre valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy a II. világháború befejeződése után, 5-6 éves korában nagyon sok elhagyott, többnyire megrongálódott fegyvert találtak kortársaival Kisigmánd határában, ahol szintén nagy harcok dúltak. Német pisztolyokat épp úgy szedtek össze annak idején, mint szovjet kalasnyikovokat, amiket elvittek Nagyigmándra, ahol pénzt kaptak értük a MÉH-telepen. Nem csak a papír tízeseket, de az aprót is összegyűjtötte, s ebből vette meg élete legelső fényképezőgépét, ami természetesen Pajtás márkájú volt. Később persze komolyabb fotóaparátokkal örökítette meg mindazt, amit szépnek vagy érdekesnek talált, s ezek között akadt néha egy-egy lövedék is, mert azok hüvelyeit is szívesen gyűjtötte. A legérdekesebbek ma is csatasorban sorakoznak egymás mellett az íróasztalán.

Bár sokféle makett közül választhat azóta is, kedvencei mégis a lánctalpas harckocsik és az ugyancsak katonai, légi járművek. Ennek oka bizonyára az, hogy négyesztendős korában szüleitől kapott egy játéktankot, amibe tűzkövet kellett tenni, s egy kapcsoló megnyomása után szikrát szórt az ágyúcsöve. Ezzel nagyon szeretett játszani, a kedvencévé vált.

Ma viszont nincs kedvence, mindegyik makettjére egyformán tekint. Maximum az alapján különbözteti meg őket, hogy melyiket vásárolta Németországban, melyiket Ausztriában, illetve melyek azok, amiket hazai üzletekben vett. Pénzét ezekre sosem sajnálta, mint ahogy az utazásokra sem. Mindegy volt neki, hogy szakmai útra megy kollégáival vagy feleségével pihenni, akivel hamarosan megünneplik az aranylakodalmukat is, csak az volt a fontos, hogy minél többet láthassanak a világból.

Ezt a szemléletet megpróbálja átadni Magor unokájának is, aki hétévesen már élénken érdeklődik a makettek iránt. Nem meglepő, hogy neki a military-legók a kedvencei, azokat már egyedül is össze tudja rakni, aztán ha úgy tartja kedve, akkor szétszedi és megint összeilleszti őket. A kissrác és nagypapája már volt együtt is vásárolni a tatabányai, illetve a győri szaküzletekben, ahol Fodor László gyakran válik újra gyerekké. Mármint abban az értelemben, hogy gyorsan megtetszik neki ez meg az, nem tud ellenállni a kísértésnek, és megveszi. Unokájának, vagy önmagának. Teljesen mindegy. A lényeg ugyanis az, hogy mind a ketten örülnek neki.