Pilismaróttól Pekingig: Pónya Sára hosszú kálvária után vehetett részt az olimpián

– Milyen út vezetett Pilismaróttól Pekingig?

– Édesapám régóta szervez sítáborokat, így én és a testvéreim is beleszülettünk a sportágba és nem is szakadtunk el tőle. Nővérem, Zsófia jelenleg is síoktató, míg öcsém, Márton versenyszerűen alpesi síel. Amint lehetett, édesapánk már lécre is állított 

minket, így már kétévesen elkezdtem síelni tanulni. Magyarországon minden pályát bejártunk, aztán jött Szlovákia, majd Ausztria. Fiatalon több sportágat is kipróbáltam, a síelés mellett Esztergomban kajakoztam és futottam, így az állóképességemet hamar megszereztem. Ami a síelést illeti, 16 éves koromig elsősorban alpesi sível foglalkoztam. A sífutást csak 12 évesen próbáltam először, de nagyon megtetszett a sportolók mentalitása, így végül 16 évesen ezzel folytattam. 2015-ben elkezdtem a sílövészetet is. Magyarországon kicsi a merítési lehetőség, így a biatlonisták általában sífutásban is versenyeznek. Az északi sí vezető nemzeteinél ez elképzelhetetlen, a legmagasabb szinten nem lehet mindkét sportágat művelni. Mivel jó szakemberek kezébe kerültem, egy év múlva a válogatottba is bekerültem. Azóta is a biatlon az első számú szerelmem.

– Mégis sífutásban jutott ki az olimpiára...

– A kvalifikációs rendszer miatt nem volt reális esélye annak, hogy ezt biatlonban tegyem meg. Sok olyan versenyzőnek sem sikerült ez, akik a világkupa-versenyeken az első 20 között végeztek, így én inkább a sífutásra koncentráltam.

– Ebben sem volt egyszerű a kvalifikáció...

– 2020 novemberében szalaggyulladást szenvedtem a jobb lábamban, de mivel jól sikerült a felkészülésem, úgy éreztem, mennem kell, így sajnos folyamatosan visszasérültem. Januárban elkezdtem a rehabilitációt, sírollert használtam, ahol csak a két karommal löktem magam, illetve a nem használt izomcsoportjaimat erősítettem. Februárban, néhány napnyi havas edzés után indultam el Obertsdorfban a világbajnoki selejtezőn, ahol 300 FIS (Nemzetközi Síszövetség - a szerk.)-pont alá kellett kerülnöm, de erről egy ponttal lemaradtam. Miután azonban 10. lettem, kvalifikáltam magam a vb-re. Ezt követően továbbutaztam az ausztriai junior biatlon-világbajnokságra, majd onnan egy óra múlva vissza Oberstdorfba, a vb-re, ahol sikerült olimpiai kvótát szereznem. Ez volt az utolsó lehetőségem erre, bár hozzátenném, hogy ez országkvóta volt, azért, hogy én képviselhessem Magyarországot Pekingben, még az egyéni kvótát is meg kellett szereznem.

– Ezt hogyan sikerült kiharcolnia?

– Az olimpiáig legalább öt versenyen kellett elindulnom, amelyeken 300-as FIS-átlagpontszám alatt kellett teljesítenem. Csakhogy a világbajnokságot követő időszakban a rengeteg versenyzéssel tönkretettem a jobb térdem. Tisztában vagyok vele, hogy hibáztam, túlhajtottam magam, de sportolóként nehéz távol maradni a versenyektől. Két hónapot otthon töltöttem erősítéssel, a legnagyobb probléma azonban az volt, hogy a gyógytornászok és az orvosok sem tudták megmondani, mitől van gyulladás a térdemben. Az injekciók sem segítettek. Szeptemberben már úgy tűnt, hogy számomra ugrik az olimpia, de végül Dr. Tállay András megállapította, hogy mikrorepedések vannak a sípcsontom felső felszínén, majd szeptember 14-én, Tatán megműtött. Ha végigcsinálom a teljes rehabilitációt, körülbelül mostanában állnék sílécre, így négy hét mankózás után elkezdtem a felkészülést. Persze ez sem ment könnyen. A mankózás során a műtött jobb lábam miatt a balt kellett terhelnem, így már az sincs teljesen rendben, a párosbotozástól pedig a könyököm gyulladt be. Emellett napi több kezelésen is részt vettem. Ez nagyon nehéz időszak volt, különösen mentálisan volt kimerítő a bizonytalanság miatt. Először december 7-én mentem hóra, 15-20 percről indulva fokozatosan növeltem az edzésóraszámot. December 27-én versenyeztem először Svájcban, és a hosszú kihagyás és a térdfájdalmak miatt a technikám ugyan nem volt tökéletes, összességében mégis meglepően jól szerepeltem, 242 pontot futottam. Ezt követően még legalább három versenyen kellett jó eredménnyel zárnom a kvalifikációhoz, azonban jöttek a további problémák: elsősorban a koronavírus-járvány miatt az összes versenyt törölték a szomszédos országokban, így nem lett volna meg a maradék három versenyem a kvalifikáció zárásáig, január 16-ig. Így aztán január közepén Libanonba mentünk, az ottani versenyek számítottak a vésztartaléknak, de mennem kellett, hiszen csak három versenyem volt az ötből. Négy nap alatt három futamot rendeztek, én a másodikon, január 14-én teljesítettem a kvalifikációt. De még ezzel sem volt vége.

– Mi jöhetett még ezek után?

– A koronavírus. Január 29-én, az indulás előtti este produkáltam pozitív tesztet. Azonnal Budapestre utaztam, és hiába voltam tünetmentes, további két napig még pozitív voltam. Aztán négy napig negatív tesztet produkáltam, így végül utazhattam. A megnyitóünnepségről sajnos így is lemaradtam, másnap érkeztem meg Pekingbe. Az érdekesség az, hogy az indulás előtt szinte karanténban éltünk Szőcs Emőkével, az edzőmmel, így nem tudom, hogy hol fertőződhettem meg. Valószínűleg az egyik tesztelés alkalmával. A várakozás alatt folyamatosan tartottam a kapcsolatot Liu Shaoanggal és Kónya Ádámmal. Ádó korábban nyolc napig volt pozitív.

– Ennyi hányattatás után végül kijutott az olimpiára, ahol teljesítette is a 10 km-t. Milyen volt a versenye?

– Nagyon nehéz. Az eddigi legnehezebb pályám az oberstdorfi volt, de ez legalább annyira kemény volt. 1800 méteres tengerszint feletti magasság, hideg és száraz levegő. Két 5 km-es kört kellett teljesítenünk, már az elsőben fájt a térdem, ott sokat kaptam a riválisoktól. A másodikban már kevesebbet, de ez nagyobb fájdalmakkal is járt.

– Eszébe jutott valamikor, hogy feladja?

– A műtét után többször is kételkedtem abban, hogy sikerülhet, mentálisan nagyon megterhelő volt az az időszak. A verseny alatt azonban már nem volt kérdéses számomra, hogy végigcsinálom. Bárt fájt a lábam, tudtam, hogy bírni fogom a 10 km-t, ha baj van, legfeljebb változtatok a technikámon. Így is szinte csoda, hogy ott lehettem Pekingben, bár genetikailag szerencsésnek mondhatom magam, viszonylag hamar visszajött az alapformám. Ha a legjobbamat nyújtom, két perccel jobb időre lettem volna képes, ami plusz öt-hat helyezést jelenthetett volna, így van bennem hiányérzet, de a lényeg, hogy egyáltalán sikerült kijutnom az olimpiára.

– Milyennek érezte belülről a játékokat?

– Ez volt az első olimpiám, így nincs viszonyítási alapom, a koronavírus-járvány miatti megszorítások pedig sajnos már megszokottak voltak számomra. Versenyekre nem mehettünk, így a saját csapattársaimat sem láthattam a futamokon, így maradtak az edzések és a pihenés. Az étkezdében mindenkit egy plexifal választott el a többiektől, de legalább ekkor találkozhattunk másokkal is. Edzőmnek, Szőcs Emőkének komoly kapcsolatai vannak a legjobb biatlonosokkal is, így rajta keresztül én is találkozhattam velük. A versenyzőket egyébként három faluba szórták szét, én Kozuback Kamillával és édesapjával, valamint Kónya Ádámmal és bátyjával, Kónya Bálinttal, a sífutók pekingi vezetőjével laktam egy épületben.

– Milyennek értékeli a magyar csapat teljesítményét?

–A rövidpályás gyorskorcsolyázóink kiemelkedően szerepeltek, emberfeletti, amit véghezvittek. A többiek is nagyon jól teljesítettek, kiemelném még Kozuback Kamilla 17. helyezését. Nagyon büszke vagyok mindannyiukra!

– A téli sportok többsége hazánkban nem élvez kiemelkedő anyagi támogatottságot. Ön miből finanszírozta a versenyzést és a felkészülést?

– A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ösztöndíjasa voltam, azonban a közeljövőben valószínűleg lakóhelyemen, Ausztriában fogok olyan munkát keresni, amit az edzések mellett is el tudok végezni.

– Hogyan tovább?

– Először is a térdeimet szeretném helyrehozni úgy, hogy a következő versenyszezont már probléma nélkül kezdhessem el. Hosszabb távon szeretnék stabil világkupa-versenyzővé válni biatlonban, jelenleg a világkupa alatti kategória, az IBU-kupa résztvevője vagyok. A térdeim miatt azonban három-négy hónapnál még nem látok előrébb.

– De azért az nyilván tudja, hogy hol szeretne lenni négy év múlva?

– Egyértelmű célom, hogy a következő téli olimpián is ott lehessek. Cortina egyébként is kedves hely számomra, hiszen 2020-ban ott vehettem részt életem első biatlon vb-jén.