Miféle épület az a katarzis? Olyan, ahol a valóság képben és szövegben is létezik

Természetesen önmagukban is különleges falatok ezek, hát még ha összeforrnak, összesimulnak. Nemrég megtörtént a dolog, így most már sokan kinyithatják a Miféle épület az a katarzis című vers-kép albumot. 

Elmentem a bemutatóra, hazahoztam egy példányt. Kinyitottam, lapozgattam. Lágy szellőként áradt felém a pajkos erotika, megcsiklandozott a humor, borzongatott az elmúlás lehelete, megtalált a remény, majd mindjárt ezután a félelem az elmúlástól. Éppen be akartam csukni a kötetet, de előtte egyik kedvenc költőm, Baka István Döbling című versének újratöltéséhez és persze a mellette testvérként álló/váró képhez érkeztem. 

Akár egy nyitva hagyott mondat a cím, fölé kértem a költő dedikálását, a fotósét a kép alá. Eldöntöttem: ez lesz a könyv, ami mindig nyitva fekszik íróasztalomon, polcomon vagy ágyamon. Legközelebb a Betlehemi história következik: 

A másik oldalon egy mezítlábas, lehajtott fejű kisfiú lép ki a viskóból. Keres valamit a sárban? Vajon megtalálja? És mikor? 

Most egy vízparton fekvő párra nézek. Mire gondolhat félálomban a férfi? Édes száj­ra, amikor „minden nő és minden bor és minden csokoládé egy nyelvemlék.” 
Kérdések zümmögnek elő a könyvből, ahogyan válaszok is persze. Másodpercekre érzem a megtisztulást, a megszabadulást a napi nyűgöktől. Felrepülők, lezuhanok, röhögök, csikorgatom a fogam. Kell ez nekem? Hát persze. Miért is? 

Most éppen egy esküvőbe jutottam. Ez a mosolygó pár emlékeztet a sajátunkra... akkor is úgy volt, hogy „Szemedben szelíden hullámzó édesvízi tavak.... Előttünk csodák fehér tömbjei... és kifogyhatatlanul hajt a vágy.” 
Itt marad most nyitva a könyv. Kedves Olvasó, javaslom, kalandra fel! Higgyenek Turczi Istvánnak és Révész Tamásnak, akik megosztják, továbbadják kincsüket. Így vall/biztat a költő: Ez a könyv már nem is a miénk, hanem azé, aki elolvassa. Azé, aki nézi a képeket és eltöpreng.