Öt katona a múltból

Mindezt írom a Katonakönyv című, 2019-es kötet recenziója kapcsán. De még egy utalás az első mondatban említett retrospektív vonalhoz: ha valaki nem tudná, eredetileg a „katonakönyv” kifejezés a magyar néphadseregben sorkatonai szolgálatukat teljesítő bakák dokumentumát jelentette a sereg szlengjében, mely könyvecskébe a századírnokok, a parancsnokok utasításai alapján beírták a pár órára, mint kimenő, vagy pár napra, mint eltávozás esetéről szóló adatokat, s ennek alapján a katona rövidebb-hosszabb időre elhagyhatta a laktanyát, villanásnyi időre civil ruhát ölthetett, stb....

A Katonakönyv írásmű alapötlete, hogy az egykori keleti katonai tömb, a Varsói Szerződés országai hadseregében szolgáló öt magyar férfiú beszélje el, hogy ők hogyan emlékeznek a szovjet, a román, a csehszlovák, a jugoszláv és a magyar néphadseregben töltött évekre. Az évtizedes távolságból felidézett emlékek persze alapvetően a valamelyest már megszépült epizódokról szólnak, de az öt férfi történetében minduntalan ott húzódik egy kőkemény és szigorú valóság komorsága is. A pártállami időkben a fiatal férfiembereknek ugyanis nem volt éppen leányálom a sorkatonai szolgálat, s alóla való kibúvó is ritka volt. Nekünk, anyaországi magyaroknak pedig egészen a rendszerváltásig – és hát a kötet megjelenését, a 2019-es dátumot nézve – nemigen voltak fogalmaink arról, hogy a határon túli magyar bakák miként éltek az ottani hadseregben.

Ez a könyv most ezt a hiányt pótolja. A Gazda Albert, Horváth Viktor, Hunčik Péter, Makai József és Tóth Tibor által írt kötet előszavában ezt olvashatjuk: „Meglett férfiak hosszan tudnak beszélni katonaélményeikről. A sorkatonai szolgálat akkor is élményközösséget jelenthetett, ha nem ugyanazon a helyen és nem ugyanazon az időpontban élték át. Mint e könyvből kiderül, ehhez még arra sincs szükség, hogy ugyanazon ország hadseregében szolgáljanak.”