2 órája
Nem becézem őket
Az első félelmetes találkozásom a poloskákkal, vagy ahogyan én hívom őket – polosokkal – Budapesten történt.
A nyitott ablakon mintha egy miniatürizált helikopter szállt volna be, olyan hanggal érkezett arcom irányába a zöld, büdös propelleres. Az ijedelmem a tetőfokára hágott, végül két órán keresztül a takaró alatt vártam, hogy valaki kimenekítsen a fogságból. Ahogyan telt-múlt az idő, viszonyunk egyre kritikusabbá vált, mivel egy olyan környékre költöztem, ahol a polosok, leginkább ősszel, rajzásnak indulnak. Először a friss ruháimban találtam meg őket. Volt, hogy a frissen mosott zokniba belebújva, a lábujjaim között mocorgott, de sajnos kényesebb szituációkban is próbált molesztálni a büdösbogár.
Végül felvettem a harcot velük és stílszerűen, újságpapírokkal vetettem véget életüknek. Szerencsémre megkönnyítették a lelkiismeretem súlyát, hiszen minden nap emlékeztettek arra, mennyire bosszantó velük egy légtérben lenni. Azt hiszem, talán akkor vesztettem el végleg a türelmemet, amikor már nem csak a megolvadt gyertyaviaszba száguldoztak bele, ezzel teljesen tönkretéve az illatgyertya eredeti funkcióját, de már a reggeli első kávémat sem tartották tiszteletben és végül a számban megforgatva, öklendezésre késztetve pecsételték meg az aznapi hangulatomat. Polosok. Nincs maradásotok a házban. Így azt sem érdemlitek meg, hogy becézzelek titeket.
