Élményt kaptam

Ahogy visszaemlékszem, május utolsó hétvégéjén, téren és réten gyereknapi programok vártak bennünket. Futottunk zsákban, versenyben majszoltunk palacsintát és a faágról lógó lángost. Egyszóval, pontosabban kettővel: boldogok voltunk. Mivel túl sok pénzünk sosem volt, így kitörő lelkesedéssel fogadtuk, ha szüleink színes lufit vettek nekünk vagy kaptunk egy patronos alumínium pisztolyt, tologatós, csattogós lepkét, vattacukrot, fagyit, csokit, similabdát… Azaz, valami apróságot. A hangsúly a derűs, önfeledt játszadozáson volt.

Olyan öt-hatéves forma lehettem, amikor ebből a vidám szórakozásból édesanyám hangja szakított ki: – Józsika, gyere ide! – mondta. – Elmegyünk sétarepülőzni. A szám is tátva maradt, de ő már kézen is fogott, mentünk a buszmegállóba, majd a gyermeknapi járattal a kecskédi reptérre. Ott aztán jó anyám megvette nekem a jegyet, és csak nekem, mert arra nem futotta, hogy együtt szálljunk. Szomorkás örömmel, ha egyáltalán van ilyen, léptem a repülőbe. Az ablakból még integettünk egymásnak, aztán a gépmadár nekilendült, és zsupsz, már fenn is volt a magasban. Később, amikor sikeresen landoltunk, édesanyám nyakába ugrottam és csak öleltem, öleltem. Ő volt az első, aki élményt vett nekem.

Napjainkban egyre népszerűbb az a kifejezés, hogy élményt vásárolunk valakinek. Színház- vagy koncertjegyet, utazást… Gyermekkoromban az az élmény viszont akkora élmény volt, hogy még hatvan esztendő múltán is tisztán emlékszem rá.