Kápolnapuszta: hetvenkilenc évvel ezelőtt megölték a férfiakat, megerőszakolták a nőket

A mára lakatlan településnek csupán a romjai maradtak fenn, és az az erdei temető, amely az áldozatok nyughelyéül szolgál. A feol.hu beszámol arról: a visszaemlékezések szerint 1944 őszén orosz partizánok fosztogattak Kápolnapusztán. A lakók hónapokon át tűrtek, de végül bejelentést tettek a községházán. A csendőrök és a partizánok összeütközésében többen is életüket vesztették, azonban a túlélő partizánok közül volt, akinek sikerült megszökni a fogságból. A szovjetek egyik zászlóalja bosszúból minden tizenöt év feletti kápolnapusztai férfi lakost meggyilkolt. 

A fiatal nők igyekeztek menekülni, mert sokat megerőszakoltak. Megverték, aki nem engedelmeskedett.

A háború után a túlélők Pusztavámra, Gántra, egyesek Németországba költöztek. 1955-re már csak három család lakott Kápolnapusztán, majd az ő tovább költözésükkel lakatlanná vált a település.

A kápolnapusztai áldozatok tiszteletére tartott megemlékezésen részt vett Szebenyi István, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke is, aki arról szólt: az 1945-ben elkövetett gyilkosságok tetteseire fény derült. Az Utolsó töltényig című könyvben leírtak szerint a 68. lövészhadosztály egyik lövész ezrede – egy jól kiképzett ejtőernyős alakulat – követte el a kápolnapusztai mészárlást.

– 1945. március 16-án az itt, Kápolnapusztán hazájukat védő huszárok és az ártatlanul kivégzett civilek sorsa halálukban egybeforrt. 1944 utolsó napjaitól kezdődően a Magyar Királyi Első Huszárhadosztály roncsai vonultak fel ide a Vértes lejtőire, hogy egy utolsó derekas küzdelem árán megállítsák az előretörő szovjet Vörös Hadsereg Bécs ellen történő előretörését. (…) A hadosztály utolsó feltöltéskori harcos létszáma mindössze 4630 fő volt, azaz nevével ellentétben már rég nem volt hadosztályértékű alakulat. A fegyverzeti hiányosságok igen súlyosak voltak, és az ígért létszám, illetve fegyverzetfeltöltés valójában már soha többé nem érkezett meg. Mindezek ellenére a huszárok a tőlük korábban megszokott vakmerőséggel, bátorsággal, sokszor kézitusában verték vissza az ellenséget, vagy foglalták el a Vértes ellenséges támpontjait. Ezeknek a hősies cselekedeteknek súlyos ára volt. Számtalan halottat, sebesültet hagytak hátra, sokuk névtelen sírja sohasem került elő. Mai napig tartó adósságunk, hogy az elesetteket és eltűnteket felkutassuk, nevesítsük – idézte fel az eseményeket Szebenyi István.