Virágok és sírok

A harangvirágtól, pipacstól és kankalintól tarka mező földje életet ad minden „lakójának”. A fűcsomók tövében tücsök ciripel, a szirmok között méhek dongnak, a levelek fonákján hétpettyes katica pihen. Gyermekfejjel, amikor mezítláb futkározol a harmatos füvön, azzal nem gondolsz, - és persze nem is kell -, hogy egyszer „ennek” vége, mert most minden csupa boldogság és minden olyan szép.

A rét peremén, az árokparton túl, késő ősszel borul virágba minden. Ám a sírkert szélén, a kerítés tövében már fakóbb a zöld, de a fejfák tövét csokrok és koszorúk „szépítik”. A temetőben, amerre a szem ellát, mindenhol virágok tengere hullámzik. Ez nem csoda, hiszen közeleg Mindenszentek napja, és sokan még az emlékezést is „elnyújtják” vagy előbbre hozzák. Viszont ez a csend helye. Itt nem ugrabugrál senki, és ha beszélgetnek is, csak halkan, elcsukló hangon. Aztán amikor a nyughelyekhez érnek, mert ez a föld nyughelyet is ad, akkor a krizantémok, szegfűk, rózsák és gerberák a sírokra kerülnek. Nagyszülőkre, apákra, anyákra, fiakra, lányokra, testvérekre, rokonokra, barátokra emlékeznek. Én is…

Távolról most úgy nézni a temető, mint egy hatalmas virágos mező, csak valahogy más a méltósága, és a gyerekkacajt is nélkülözi.

Mindenszentek napján, amikor gyufák sercennek, mécsesek gyúlnak, akkor mutatják meg egy másik arcukat a csendhelyek. Megerősítve bennünk, élőkben a hitet, hogy a sok, díszlő virág dacára, ez a föld a nyughelyet adó.