Érzi már a tengeri, jön a csőtörés ideje

Ha már nem is sokáig, de most még csendes a határ. Nem nagyon járja ez idő tájt sem ember, sem masina. Pedig, ha nagyon fülelünk, mi is hallhatjuk, a tengeri és a szotyola miként neszez.

Petrik József

A gazdák ezt tudják, vagy még inkább érzik. És értik azt az üzenetet is, amit a leszárított napraforgó tányérjainak peremén, a nyargalászó szélben meg-megzörrenő fészekpikkelyek közvetítenek. Ilyenkor, az egyébként a nyár derekán rikítóan, sárgán viruló napraforgók már az elmúlásra készülnek. Ám a betakarításuk kezdetének meghatározása még így is tetemes termelői tapasztalatot feltételez. Persze a földeken rozsdabarna színbe öltözött szotyola nem tudja, de a szérűben, a kombájn „csőrére” már felszerelték a napraforgóvágó-adaptert.

Eközben a tengeriföldeken is csőtörésre készülődnek. Az egy hónapja még harsány zöld, héjába burkolódzó kukoricacsövek „csomagolóanyaga” drappra és sárgára váltott. Sőt, az egykor ezernyi büszke bajusz most kókadtan csüng a csuhék „szája szélén”, mintha nehéz koszt maradéka húzná vagy búsongna. És lehet, hogy búsul, mivel a tengerire is a végnapjai várnak. Mintha éreznék ezt a kukoricaszáron pihegő levelek, mert halkan és bátorítóan odazizegnek az átellenben ücsörgő, érett szemektől duzzadó csöveknek. Ennek dacára bő egy hónap múlva letörik a termést.

Hiszen tavasszal azért vetették el a napraforgó- és a kukorica-„magokat” egyaránt, hogy ősszel bő terméssel hálálják meg a gazda gondosságát, verejtékes munkáját.