Becsengettek

Visszaemlékezve, én például még másodikosként sem örültem a sulikezdésnek. Igaz, legalább akkor már tudtuk csúfolni a a megszeppent, sírásra görbült szájú első osztályosokat. És ez olyan jól esett, hiszen egy évvel korábban nem véletlenül szorult el a torkunk, amikor „csocsodásként” üdvözöltek minket a felettünk járók.

De most már bevallhatom, a gimnáziumi évnyitó sem tartozott vágyaim netovábbja közé. Miközben úgy tűnt, hogy a szám kiszáradt, a tenyerem meg izzad, még az öltöny is nyomasztóan hatott rám. Úgy éreztem, szűk a zakóm, szorít az ingem nyaka, és valahogy a pantallóm is olyan csálén áll… És emellett, elsős középiskolásként, ugyanúgy nem ismertem az új osztályomból senkit, mint nyolc évvel korábban az általánosban.

Sőt, folytathatom a sort a főiskolás első szemeszterkezdésemmel. Ekkor, már jóval érettebb fejjel sem volt ez könnyű. Több száz kilométerre a szülői háztól, nem volt éppen szívderítő egyik napról a másikra hirtelen felnőni. Különösebb segítség nélkül megállni a saját lábamon. Most, ennyi idős fejjel, már úgy gondolom, minden iskolai „fokozat” lényege, hogy az adott szinten ne csak írni, olvasni és gondolkodni tanítson meg, hanem az életre is neveljen és segítsen abban, ha úgy adódik, egyedül is megálljuk a helyünket. Szerintem erről és emiatt (is) szólt a csengő.