Hogyan vált Dömös népszerű üdülő és kirándulóhellyé?

Dömös „felette gyönyörű” környékét az 1880–as években fedezte fel az átvitt értelemben és szó szerint is első lépéseit tevő hazai turizmus. 1888 őszén Ballagi Aladár történész és nyelvész, Téry Ödön orvos és Thirring Gusztáv földrajztudós egyben pedig természetjárók vezetésével nagyobb csoport Dömösön keresztül közelítette meg Dobogókőt. A látottakon fellelkesülve elhatározták, hogy a „Pilis ... szép vidékét be kell kapcsolni a turistaforgalomba, ... és fővárosi közönség kirándulóterületévé kell fejleszteni”. Tíz évvel később báró Eötvös Loránd fizikus, a nevét viselő torziós inga feltalálója járt erre. Ekkor avatták fel a Dobogókőn az első turistaházat.

Az új mozgalom terjedése megkívánta, hogy Dömöst a fővárosból könnyen és viszonylag gyorsan el lehessen érni. A Budapest–Pozsony vasútvonalon dr. Kőrösy László író, lapszerkesztő javaslatára létesítettek megállóhelyet, amit rév kötött össze a faluval. 1895–ben alakult meg a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. A cég az áruszállítás mellett a személyforgalmat is támogatta, és az első világháború előtt már Budapest és Dömös között is hajójáratot üzemeltetett. 

Dömös elöljárói és képviselői korán felismerték, hogy a falu jól felfogott érdeke, hogy minél több kirándulót és pihenni vágyót csalogasson a faluba.
1926–ban az Esztergomi járás főszolgabírója szabályrendeletet bocsátott ki Dömös nyaralóhellyé fejlesztéséről. A dömösi képviselő–testületen belül „nyaralófejlesztési bizottság” is alakult, ezen kívül „nyaraló–alapot” hoztak létre, ami a fizetett lakbér szerinti 50 százalékos felár volt. 

Az 1910–es évektől a vidéki nyaralás, a pár napos–hetes „kikapcsolódás” egyre több városi ember számára volt elérhető. A két világháború között már a szerényebb jövedelmű kispolgárság és az alsó középosztály, a „Nagykörúton túli” kereskedők, az alacsonyabb beosztású hivatalnokok is megengedhették maguknak a nyaralást valamilyen Budapest környéki üdülőhelyen. Ennek a társadalmi rétegnek nagyon előnyös volt a Duna–kanyar. 

Dömösön három nagyobb panzió állt a hosszabb pihenésre vágyó vendégek rendelkezésére.

A Bergmann–vendéglő és panzió emeletes, hangulatos épülete és nagy kertje a hajóállomással szemben állt, ahol jó étterem is várta az alkalmi betérőket. A „Villasor” elején található Melizán Panzióhoz is tartozott park. Különös nevét a tulajdonos, Rencz János vízbe fulladt sógornőjének emlékére kapta, a Melisande név magyarításaként. Bár a két panziót két család birtokolta, Bergmann Lászlóné és Rencz Jánosné testvérek voltak, mindketten Zöld–lányok, és hozományul kapták a vendégfogadókat. A Schrodt Panzió az „alsórét” mellett várta vendégeit. Lakóik többnyire budapesti kistisztviselők voltak. Az MFTR is épített üdülőt, ennek épülete zárta a „felvéget”.

A „Villasor” a 20. század elején alakult ki, és a Királykúti utca végén is épült néhány szép ház, többek között Patzenhofer Herbert az ácsi cukorgyár tulajdonosának „vadászkastélya”, amit egy régi malomból alakított ki. 

A nyaralóforgalom növekedése megkívánta a falu közművekkel, elektromos árammal és vezetékes ivóvízzel való ellátását, ami még 1926–ban illetve 1937–ben meg is történt. Dömös az 1940–es, 1950–es években is népszerű üdülő és kirándulóhely maradt, de csak 1957–ben érkezett el az ideje annak, hogy a község kérhesse üdülőhellyé nyilvánítását.

Az 1039/1957. számú kormányhatározat lehetővé tette gyógy- és üdülőhelyeken üdülési díj szedését, ami a végrehajtó bizottság bevétele volt, és azt csak az üdülőhely fejlesztésére szabad felhasználni. 1958-ban az Egészségügyi Minisztérium 36320/1958. számú határozata hivatalosan is üdülőfaluvá nyilvánította a községet.

Az 1958–ban elnyert státusz a község végrehajtó bizottságának és tanácsának tevékenységét is befolyásolta. „Az üdülőhely cím sok gonddal jár” — mondta a község egyik tanácselnöke. Ettől kezdve minden évben napirendre kellett venni az üdülőszezon előkészítésével kapcsolatos tennivalókat, de alig volt olyan téma, ami ne lett volna kapcsolatban az idegenforgalommal. Néha az is előfordult, hogy a falu vezetői egyfajta „zsarolási potenciálként” próbálták alkalmazni az üdülőhelyi státuszt, különösen az élelmiszerellátás és a beruházások terén. De ilyen módon Dömös lakosságát is mozgósítani lehetett a községrendezési, faluszépítési munkákra.

Az 1970–es évek elején a felmérések szerint havonta mintegy 3000 kiránduló és üdülővendég, tehát egy üdülési szezon alatt 18–20000 főnyi „üdülőnépesség” fordult meg Dömösön, 1974–ben átlagosan havi 1800 főnyi üdülővendéggel számoltak a község vezetői, míg 1983–ban 21 602 „vendégnapon” fogadták a pihenni vágyókat az üdülők és az egyéb idegenforgalmi vállalatok. 

1985–ben a Komárom Megyei Tanács V. B. kereskedelmi osztályának elkészített „hosszú távú idegenforgalmi fejlesztési terv” szerint a településen mintegy 200 egész évben és szezonálisan „működtethető” hétvégi ház, öt, összesen 250 fős befogadóképességű állami és vállalati üdülő, 300 fős kemping és 100 fős úttörőtábor volt található.