Na ez a kalandos nyár! Végigstoppolta a fél Balkánt a tatabányai srác

– Hogyan született meg a gondolat, hogy stoppal induljanak útnak? 
– Röviden annyi történt, hogy én már nagyon régen el szerettem volna menni Boszniába, melynek oka egyrészt a hely sajátos történelmi vonzereje (a nem túl távoli múltból itt csak elég az első világháború kirobbanására, illetve a délszláv háborúkra gondolni), másrészt pedig az ország kulturális és vallási sokszínűsége. Ezzel csak az volt a gond, hogy a szüleimet egyáltalán nem tudtam rávenni egy ilyen utazásra, egyedül pedig én sem szívesen vágtam volna bele. (Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy Bosznia-Hercegovina a mai napig a világ egyik leginkább aknásított országa, területének még mindig több, mint 2 százalékát taposóaknák borítják.) Itt jön a képbe Misi, akit három éve ismertem meg az egyetemen és az elmúlt időszakban ő is rákapott az utazás ízére, melynek hátterében többek között az áll, hogy édesapja a MÁV-nál dolgozik, így nemzetközi viszonylatban is kap kedvezményt.

Amikor először láttam az útitervet, amit Misi összeírt, először nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a két úti cél közé írt „stop” szócskának, tudtam, hogy ő még nem stoppolt korábban, nem gondoltam, hogy a Balkán közepén szeretné ezt kipróbálni először. Hatalmasat tévedtem. 

– Összesen hány napot töltöttek külföldön? 
– Egy hetet, ezalatt pedig az volt a legnagyobb tanulság, hogy akármilyen klisésen is hangzik, nem a cél, hanem az út számít igazán. Budapest és Zágráb, majd egy Zágrábban töltött éjszaka után a horvát főváros és Hrvatska Kostajnica nevű határállomás között vonatoztunk, innentől azonban nem volt semmilyen tömegközlekedés a települések között. Fontos megemlíteni, hogy bár a háború véget ért, a nemzetiségek közötti feszültségek továbbra sem csendesedtek el. 

– Ezalatt hány ember volt hajlandó megállni? 
– Személy szerint a stoppolást, vonatozást mindig sokkal jobban élveztem, akkor is, ha nagyon sokat kellett várnunk, akkor is, ha a nyelvi nehézségek miatt rossz napra kaptunk vonatjegyet és nagyon gyorsan kellett másik megoldást találnunk. Ebből egyenesen következik a másik nagy tanulság, hogy mennyire képes fejlődni a problémamegoldó képességed, illetve, hogy mennyire vagy képes megismerni saját magadat (illetve jelen esetben egy jó barátodat is), ha valami nehéz helyzet elé állít az élet. 

– Volt-e olyan helyzet, ami okot adott volna a félelemre? 
– Félelemre szerencsére nem volt okunk, bár, mint mondtam, noha Bosznia a világ egyik legelaknásítottabb országa, nem is találkoztunk erre figyelmeztető táblával és betartottuk a szabályokat, amiket több helyen is írtak. A képeken is látható lerombolt épületeknek nem mentünk a közelébe, mert ott esélyes, hogy lehettek taposóaknák. 

– Pénzügyileg mennyire volt megterhelő az út? Mennyit spóroltak azzal, hogy nem kellett közlekedésre költeni? 
– Gazdaságilag nem nevezném drágának ezt az egyhetes utat, fejenként 100 ezer forint körüli összegből megoldottuk, igaz, ez lehetett volna olcsóbb is, ha nem olyan gyenge a forint. A szállásoknál általában a legolcsóbb lehetőséget választottuk, de ezek a minőségben nem mutatkoztak meg, segített a helyzeten az is, hogy szezonon kívül voltunk. Vicces volt, amikor a bosnyák márkát úgy akarták euróra váltani, hogy 1 EUR=2 BKM, miközben a bosnyák márka akkor 230 forint körül volt, úgyhogy szállásadóink megpróbáltak egy jelentősebb hasznot realizálni a valután.

Volt persze, ahol inkább az utazás ezen módját választottuk spórolás céljából például Flixbus helyett, amivel nagyjából összesen 8-10 ezer forintot lehetett megtakarítani. Ahol megoldható volt, ott a vasúti közlekedést alkalmaztuk, amely túlzás nélkül időutazás-szerű élményt nyújtott számunkra, hiszen a 40 éves, még a Ganz által gyártott kocsikban továbbra is legálisan lehet dohányozni. Azokon a szakaszokon, ahol van vasút, napi két szerelvény jár. Egy délelőtt, egy délután. Miután eljutottunk Banja Lukaba stoppolással, majd onnan vonatoztunk és ismét stoppoltunk, oda is értünk utazásunk egyik fő úti céljához, Szarajevóhoz.