Hullócsillagokat kémleltünk a friss kesztölci éjszakában

–  mutattam a holdfény által beragyogott Pilis felé, amely felett egy pillanatra felbukkant egy meteor. A fénycsík szinte rögtön el is tűnt, ugyanis a hullócsillag a légkörbe belépve apró darabjaira hullott és ezzel életútja végére ért. 

– Hagyjál már az irányokkal, honnan tudjam itt a sötétben, hogy merre van az északnyugat? Inkább valami támpontot mondj… – vágta rá társam, aki éppen akkor élesítette az objektívet. Persze sötétben, fény nélkül nehéz belőni, hogy mire fókuszáljon a gép, ezért azt tanácsoltam neki, hogy a településekről jövő fények alapján állítsa be a fényképezőt.

A próbálkozás közben mesélni kezdtem a barátomnak. Mondtam neki, hogy a környéken már több helyszínen is kísérleteztünk: Esztergomnál a fényszennyezés miatt nem ideális a terep, ezért jószerivel egy falunál szoktam felállítani az állványt.

– Piliscséven a pincefalunál olyan hideg volt, hogy még a pokrócot is elő kellett venni. Elvittem magammal a nyugágyba való párnákat és a földön fekve gyönyörködtünk az éjszakai horizontban! Még el is aludtam, arra keltem fel, hogy a földúton elhaladt egy terepjáró – idéztem fel.

Nem mellesleg minden, réten eltöltött éjszaka – avagy pár óra – más és más. Hol a vaddisznók röfögése, hol a városból beszűrődő zajok, távoli kutyaugatás, vagy rókák vokális skálája töri meg a tücsökmuzsikát. Nyugalom telepszik a tájra és a fotós teljesen elveszti az időérzékét.

– szóltam közbe, majd azt magyaráztam, hogy olyankor mindig kiderül, csak egy műhold vagy repülő halad el felettem. Persze ha naiv lennék, azt mondanám, hogy egy UFO suhan el az égen, de már sem a Mikulásban, sem a földönkívüliekben nem hiszek.

– Ott! Előbb lemaradtál, akkor most kívánj! – mutatott a Perseius csillagkép felé a fotóstársam.

– vágtam rá, mide ő odaszúrt nekem, hogy ennél azért komolyabbat is kívánhattam volna. Hullócsillag fényképezés közben az ember teljesen elveszti az időérzékét, mindössze akkor tűnik fel a változás, ha a sorozatképeket gyorsan lapozgatjuk a gépen: ott látni, hogy a csillagok mindig egy picit odébb mennek…
Hajnal volt már, mire otthon elfordítottam a kulcsot a zárban. Hiába volt telihold, ezúttal a kísérő égitestünk erős fénye és a felhők sem jelentettek akadályt.