Szétszakított családok sebeit ápolja az ukrán határon a tardosi mentőápoló

Munka közben pittyen a telefonom. Freya, a tardosi nyomkereső kutya gazdája üzen. Képeket kapok. És hozzá csak ennyit:

Egy hét Tiszabecsen...

Így, három beszédes ponttal a végén. A képeken gyerekek, felnőttek egy kijelölt orvosi szobában: a határmenti általános iskola egyik tantermében vagy a tanári szobában, ki tudja már. Egy ideje nem iskola ez, hanem menedék, négy fal és közötte a béke. Meg segítő kezek. Sok ember hosszú vagy még hosszabb útján az első állomás. Az első, ahol takarót terítenek a vállára, ahol egy tányér ételtől átmelegedhet, ahol megkérdezik hogy van, mire van szüksége, fáj-e valamije a szívén túl.

Nézem a telefonomon a képeket, ránagyítok a részletekre. És elkezdek látni ezen a néhány képen túl. Elcsigázott tekinteteket, de hálát. És szavakat, amiket kár kimondani, mert ugyan, ki értené. Nincs tolmács, aki lefordítja az érzéseket a menekülés mögött.

Délután megcsörren a telefonom. Elekes Zsolt az, Freya gazdája Tiszabecsről. És ömlik belőle a szó. Huszonegy éve járt utoljára az ukrán határ melletti településen. A tiszai árvíz idején pakolták itt a homokzsákokat. Most másféle árral kell szembenéznie: a háború elől menekülőkével.

Zsolt március 15-én érkezett Tiszabecsre a Rescue24 önkénteseként. Vonattal jött egy hétre vagy ameddig bírja. Aztán hazamegy és újra mentőápoló lesz Komárom-Esztergom megyében, hogy aztán, egy hónap múlva vagy amit lehet, visszajöhessen segíteni a határ mellé, ebbe a humanitárius katasztrófahelyzetbe, ami egyszer csak, mint egy seb, felszakadt, ki Ukrajnából.

Ezen a héten én vagyok a mentőápoló a csapatban. Az orvosok keze alá dolgozunk, akik szintén önkéntesként látják el a menekülteket. Most egy kicsit csendesebb  napunk van. Mikor ideértem, tele volt a tábori ágyakkal, kétszáz főre berendezett tornaterem. Az első 36 órában másfél órát tudtam aludni, annyi volt a tennivaló.

Zsolt hangjában ott van a segíteni akaró és képes ember izgatottsága. Szinte hadarva mesél, de sóhajtásaiban ott van a lesújtottság is, hogy ez nem csak megtörténhet, de meg is történik 2022-ben, Európában, aminek történelméből, azt hittük, mindenki tanult már.

Nők és gyerekek jönnek főleg. Néha háziállatokkal, de nekik is kerül itt adományozott póráz és eledel. Vannak, akik csak esznek és azonnal továbbállnak, mások itt töltenek néhány napot, amíg összeáll bennük a hogyan tovább. Itt nem csak enni és inni kapnak, de eligazítást és orvosi segítséget is

– meséli Zsolt a helyről, ahol olyan sokan megfordulnak, de senki sem marad. Igazi tranzit most a tiszabecsi általános iskola, csengetési rend helyett az érkezések és távozások összemosódó ritmusával. Sok itt a segítő is. Vannak profik: a baptista szeretetszolgálat munkatársai, akiknek nagy tapasztaltuk van már humanitárius válsághelyzetek kezelésében. És vannak, akik még sosem csináltak ilyet, csak hívást éreztek, így most ládát cipelnek, dobozt bontanak, autót vezetnek: teszik a tőlük telhetőt, amire szintén szükség van.

Te honnan jöttél?

– így kezdődnek a segítők között a beszélgetések. Ezzel a kérdéssel fordult Zsolt is az apához és fiához, akikről aztán kiderült, hogy szinte a szomszédból: Szárról érkeztek az ukrán határ mellé megtenni, amit lehet.

A most érkező menekültek közül csak kevesen beszélnek magyarul és angolul sem sokan. A tolmácsok persze segítenek leküzdeni a nyelvi nehézségeket. Meg aztán vannak hangsúlyok és gesztusok, amikhez nem kell szótár, hogy értse, érezze az ember, mit jelentenek.

Egy nő az óvodáskorú gyerekével és még szoptatott, féléves kisbabájával érkezett súlyosra fordult hányással-hasmenéssel, kiszáradva, ami miatt kórházi kezelésre szorult. Hallottam, ahogy a férjével beszélt telefonon, aki nem jöhetett velük, és aki szabályosan zokogott a telefonba. A nő másnap kijöhetett a kórházból, könnyek között vette magához a gyerekeket és ment vissza. Vissza a férjéhez. Oda, ahonnan elmenekült.

Zsolt rajta kívül olyan, súlyosabb esettel is találkozott, ahol egy kismamát erős alhasi fájdalmakkal, vetélés gyanújával kellett kórházba szállítani. A tardosi mentőápoló éppen telefonbeszélgetésünk közben tudta meg, hogy nem történt nagyobb baj: a baba és az anya állapota is megnyugtató.

A tranzitban megforduló gyerekek többségét megfázásos tünetek miatt, torokgyulladással, lázzal kell kezelni, míg a felnőttek sokszor rendszeresen szedett gyógyszereik hiánya miatt kerülnek az orvosi szobába. Innen úgy engedik őket tovább, hogy elegendő gyógyszer legyen náluk következő úti céljuk eléréséig.

Az önkéntes orvosok, ápolók és a segítő szervezetek gondoskodnak róluk, ők pedig hálásak mindenért: az ételért, jó szóért, egy fuvarért. Többségük rendezett körülmények közül jön, most pedig csak egy bőröndjük van: benne a sietve összepakolt múlt és jövő. 

Ezeknek az embereknek a többsége eddig, odaát is dolgozott, és ezután is munkából szeretne megélni. Szomorú, ami velük történik, de igazán a szétszakadt családokat, a könnybe lábadt szemeket látni szívszorító

– mondja Elekes Zsolt a telefonba, de a háttérből már hallom, hogy hívják az orvosi szobába. Mennie kell. Egy hét önkéntes munka után jön haza párjához, Anitához és a kutyájukhoz, Freyához. Hogy a szétszakított családok mikor láthatják egymást újra, arra meg majd választ ad az előttünk íródó történelem.

A Rescue 24 égisze alatt - A tiszabecsi ellátóhelyet a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány működteti. Elekes Zsolt a helyszínen a szeretetszolgálat speciális mentőszervezetének, a Rescue24-nek az önkénteseként teljesít szolgálatot mentőápolóként, az iskolában kialakított orvosi rendelőben. Az ellátóhely egy ALS felszereltségű mentőautóval is fel van szerelve. Amennyiben a határ magyar oldalán súlyos eset történik, a mentővel oda is ki tudnak menni az ugyancsak önkéntes orvossal.