Ezrek keresik fel gyógyító vize miatt a csatkai zarándokhelyet

A megyehatáron lévő Csatka rendkívül ismert, és népszerű búcsújáróhely. Csatkán 1357 körül Kont nádor építtetett kolostort a pálos szerzeteseknek. A fénykornak az 1543-as a török támadás vetett véget. Csak 1722-től népesítették újra a gazdátlan települést a Pápa városában lévő pálosok, akik 15 katolikus családot telepítettek ide.

Csatka és a környező települések a Veszprém megye Zirci járásához tartoztak, az 1950-es megyerendezés csatolta Komárom megyéhez. Vajkai Aurél néprajztudós 1940-ben az Eth­nographia című folyóirat hasábjain mutatta be Csatkát. Úgy vélte, hogy a középkorban a település még nem volt búcsús hely.

Súr egyik régi plébánosa szerint 1837-ben már sokan jártak ide, és ittak a szent kút vízéből, lemosták fájdalmas testrészeiket és a fákra akasztott képek előtt imádkoztak.

Gyógyító víz, látomások a kútnál

Az ácsi születésű Csöbönyei József 1861-ben Csatkára költözött, és a szent kútnál jámbor zarándokéletet élt. A következő évben látomásai voltak: egy árnyék bejelentette neki Szűz Mária látogatását. A hírre több falu népe vonult a szent kúthoz, ahol többen láttak nagy fényességet. Ez a hír ezreket vonzott a kúthoz, miközben más települések papjai tiltakoztak Csöbönyei ellen, mert a nép istentisztelet helyett Csatkára zarándokolt.

A csatkai búcsús helyet a kút gyógyvize tette híressé. A súri plébános 1865. évi jelentése szerint egy helyi zsidó 18 éve tartó lábfekélye szűnt meg a kút vizétől, később egy addig gyógyíthatatlannak hitt beteg is meggyógyult.

A csodakút híre messzire eljutott, így 1863–1864-ben kápolnát építettek, amelynek oltárán Mária-szobrot helyeztek el.

Az 1860-as évek elejétől kibontakozó csatkai búcsújáráson már megjelentek a vásározók is. A katolikus egyház hazai vezetői nem nézték jó szemmel az egyházilag jóvá nem hagyott búcsújárást. A hely még az 1930-as években sem kapta meg az „egyházi áldást”, a helyet mégis tízezrek látogatták. A hatóságok minden küzdelme hiábavaló volt a népi közösséggel szemben, akik rendre érkeztek.

Báró Hornig Károly veszprémi megyés püspök 1911-ben körlevélben szabályozta a búcsújárást. Eszerint csak Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén (március 25.), Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.), Kisboldogasszony ünnepén, valamint a szeplőtelen fogantatás ünnepén lehetett ott misét tartani.

Kötelessége tehát a főtisztelendő papságnak híveit erre figyelmeztetni és az oda zarándoklásokat, búcsúmeneteket megakadályozni – állt a dokumentumban.

Búcsúvezetők, remeték, koldusok, romák

Csatkán is lehetett találkozni a búcsújáró helyek jellegzetes alakjaival. A zarándoklatok élén a búcsúvezető haladt, aki lehetett asszony is, férfi is. Rendszerint szegény, vallásos emberek voltak, akiknek a búcsúvezetés némi mellékkeresetet is jelentett, bár ezt nem szívesen vallották be. Az igazi búcsújáró gyalog, mezítláb tette meg az utat.

Remeték is tanyáztak a csatkai szent kútnál, akik a kápolnát és a forrást is rendben tartották, és a kapott adományokból éltek. Legtöbbjük „ütődött”, vagy valamilyen „homályos múlttal terhelt” ember volt. Az 1930-as évek végén ott élő 70 éves remete negyven évig Pesten lakott, búcsúvezető volt, és saját költségén énekgyűjteményt is kiadott. A koldusok is elmaradhatatlan kísérői voltak a búcsúknak.

A csatkai búcsú igazi különlegességét azonban a romák jelentették, jelentik. Vajkai szerint „a cigányok általában véve minden nagyobb paraszti csoportosulásnál tömegesen jelennek meg.” Az „önálló, nagy cigány találkozóra” az egész Dunántúlról és Budapestről is érkeztek résztvevők.

Itt találkoznak, ismerkednek, dolgaikat megtárgyalják, cigány eljegyzéseket tartanak.

A szocializmus idején ez az esemény még nagyobb ellenszenvet váltott ki a hatóságokból és a közigazgatás szerveiből. A Komárom Megyei Tanács VB. mellett működő, az Állami Egyházügyi Hivatal rezidenseként dolgozó egyházügyi titkárok is érdeklődtek a búcsú iránt, sőt, nemegyszer el is látogattak oda. Rigó Pál 1977-es jelentésében 13-15 ezer zarándokról számolt be, és „bár színességében csökkenő tendenciájú, … de magán viseli a ’cigány-búcsú’ jelleget.”

1983-ban a növekvő drágaság, a Kisasszony-napi búcsú idejére eső bányásznap és a rossz idő miatt csak mintegy 8–10 ezer ember vett részt az ájtatosságokon. Viszont a „szlovák turisták, zarándokok” nagy számban jelentek meg.

Szükségessé vált a csatkai kis búcsúkápolna jelentősebb bővítése is 1988-ra, aminek következtében belső tere háromhajóssá bővült. A korabeli sajtó viszonylag sokat foglalkozott a kis bakonyaljai településsel és búcsújával. Az újságcikkek elsősorban a „cigány búcsú” festői leírásával szórakoztatták az olvasókat, de időnként a települést is ref­lektorfénybe állították.

Eladó lányok a menyasszonyvásárban

Számtalan írás, tudósítás közül a legtöbb a Kisasszony-napi csatkai nagybúcsú „egzotikus” arcát mutatta be, mint például a Dolgozók Lapja 1979-es cikke, melyben az Ercsiből jött O. Sándor így nyilatkozott: „Egész éven át arra gyűjtöttem, hogy eljöhessek a menyasszonyvásárba. A fiam jól keres. Ő venni is akar, és ha sikerül, akkor nagy mulatságot csapunk. Nekem is be kell szállni tizenöt–húszezerrel. Mert ha szép és formás a menyasszony, akár 35–40 ezer forintba is kerülhetett.

A Képes Újság 1975-ös riportja is ezt a képet erősítette: „Megkezdődik a perzsavásár, ahol mindent megvesznek és minden eladó. Itt találnak gazdára a fiatal, érintetlennek kikiáltott eladó lányok is.”

A sok „egzotikumot” nehezményezte a katolikus egyház, mert Bajor Nagy Ernőnek az Élet és Irodalomban közölt csatkai beszámolóját imígyen kritizálta az Új Ember újságírója 1970-ben: „színes riportja … a csatkai búcsúról, amely a Fejér megyei cigányok ezreinek is találkozója szokott lenni, hasonló érzelmeket kelthet a frissen urbanizált olvasóban és olyan felületes benyomást, hogy a búcsú városiasodott emberhez nem méltó külsőségei és a búcsú vallásos tartalma között egyenlőségjelet lehet tenni. Ez súlyos félreértés lenne, ha a riport összbenyomása alapján a csatkai búcsú mellékjelenségeit az egyház pasztorizációs erőfeszítéseinek hiábavalóságával azonosítanánk.”

1984-ben szintén az Új Ember írt a csatkai búcsúról, immár középpontba állítva annak cigány-evangelizációs jellegét: „szombat este megindító rajongással és áhítattal veszik körül néhány százan lent a zarándokházban az idős, ősz szakállú francia papot, aki több mint harminc éve pasztorálja már Európa cigányait. Egyszerű, meghitt hangulatú istentiszteletet tart a számukra: cigányul prédikál nekik, majd együtt énekelnek.”

Vajkai Aurél néprajztudós szerint az igaz csatkai csoda „a nagy paraszti közösség egységes megnyilatkozásának csodája” volt. Az egyszerre ájtatos és színes Kisasszony-napi nagybúcsú a mai napig virágzik, amit a legismertebb videómegosztó portálon látható felvételek is tanúsítanak.

Csatkán a nagybúcsút szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján tartják a mai napig is.

Bűnbánat és búcsújárás

A búcsú kifejezés (latinul indulgentia) a katolikus egyházban a bűnbánat szentségében már föloldozást nyert bűnért járó büntetés elengedése. Jelenti ugyanakkor a templombúcsút is, amely a templom védőszentjének ünnepe. Ez a nagybúcsú, vagy torkosbúcsú, ami az adott településnek is nagy ünnepe volt. Ilyenkor látogattak haza az elszármazottak, ezen kívül játékokat, mézeskalács szíveket és sok egyéb cifraságot árultak a gyerekeknek. A búcsújárás már komolyabb elhatározás volt. A katolikus hívők a sokszor messze földön lévő településekre zarándokoltak, amely valamilyen csodáról, leggyakrabban Szűz Mária megjelenéséről, esetleg képének, vagy szobrának csodálatos megnyilvánulásáról volt híres. Gyakran súlyos betegségekből való gyógyulások híre is vonzotta a távoli települések lakóit. A búcsújárás kiváló alkalom volt az elmélyedésre, imádságra, bűnbánatra, hálaadásra, közösségi élmény keresésére, sőt, világjárásra és idegen emberek megismerésére. Ebben a tekintetben a búcsú a nép egyik legnagyobb közösségi élménye volt és maradt máig is.