2020.03.07. 11:30
A tatabányai kultúra ikonikus alakja az élet minden területén maradandót alkot
Fiatalon és idősebben is élsportoló, népművelő, a Népház igazgatója, színjátszó, faműves, országos fafaragó táborok szervezője, és nem utolsó sorban családfő. Sokan kitalálják, hogy Gengeliczky Lászlóról van szó, aki most ünnepli 75. születésnapját. Ismeretségünk sok-sok évre visszatekintő, éppen ezért kivételesen engedtessék meg a tegeződés.
Gengeliczky László könyvbemutatója a Tatabányai Múzeumban
Forrás: 24 Óra
Fotó: Dallos István
– Kezdjük a sporttal. Ehhez kapcsolódik, hogy amikor először találkoztunk, kicsordult a könny a szememből...
– Biztosan meghatódtál, hogy megismerkedhetsz egy ilyen nagy(darab) emberrel... Komolyra fordítva a szót, komolyan vettem és veszem ma is a férfias kézfogást. Erős gyereknek számítottam Bácsalmáson, megpróbálkoztam a diszkoszvetéssel. Jól ment, az érettségi évében enyém lett a középiskolás magyar csúcs, 52,92 méterrel. Felfigyeltek rám, hívtak a Tatabányai Bányászba. Tizennyolc évesen költöztem, egy sportszatyorral és ballonkabáttal érkeztem, a munkásszállón laktam. 1963-tól itt élek. Végül nagy bajnok nem lett belőlem, az ingadozó vérnyomásom miatt nem tanácsolták a túlterhelést. Több évtizeddel később újrakezdtem. Senior atlétaként szép sikereket értem el, sok-sok érmet hozhattam Tatabányára a hazai és a külföldi versenyekről. Tavaly tavasszal a 70-esek korcsoportjában egy bronzérmet és két 4. helyezést értem el. A különleges sportágak: egykezes nyeles súlyvetés, igmándi merevnyelű kalapácsvetés, antik diszkoszvetés.
– Térjünk vissza a hatvanas évekbe. Miért választottad a népművelői pályát?
– Érdekelt a rajz, a festés, az irodalom, a színjátszás. Délelőttönként dolgoztam a tatabányai Szénbányászati Tröszt Anyagellátó Üzemében, délutántól késő estig pedig a Népházban. Megtetszett a nyüzsgés, elvégeztem az ELTE magyar-népművelés szakát, és 1968 áprilisától már reggeltől estig a Népház lett az „otthonom”. Öt év múlva kineveztek igazgatónak, azután is keveset látott a család, de hát ez ilyen világ. Elismerték a munkámat, sok barátot szereztem. Kétszer ítélték nekem a Tatabánya Kultúrájáért díjat.
– Életed egyik meghatározó része a szereplés, a színjátszás. A Bányász Színpaddal kezdődött?
– Előtte még gyerekkoromban a rajz és a festés érdekelt, önálló kiállításom volt már tizennégy évesen. Később Tatabányán – természetesen a Népházban – tagja lettem a Krajcsirovits Henrik vezette Bányász Képzőművész Körnek. Hosszú évekig jártam ide, de másfelé fordultam. 1964 áprilisában Tós Hedviggel, Éless Bélával és Kullai Zolival megalakítottuk a Bányász Színpadot. Utána persze irány a Népház! Az alapítás időszakában volt közöttünk egy Tós Hedvig nevű lány is, aki hat évvel később asszony lett. Ötvenegy éve a feleségem. De vissza a színjátszáshoz: a hatvanas évek végén és utána is szép sikereket értünk el, nemzetközi fesztiválokon is szerepeltünk. Néhány darabban Reviczky Gábor, Tatabánya Díszpolgára is szerepelt. A három legemlékezetesebb számomra a Kukabúvárok, az Übü király és a Madarak. Néhány év múlva erről a legendás hőskorról írtam a szakdolgozatomat. Szívesen gondolok vissza a Munkásszínjátszók Országos Találkozóira, többnek Tatabánya volt a házigazdája. Még újságot is készítettünk ilyenkor, a késő esti előadásokról írt kritikákat a Villám Nyomdának és a gyors újságíróknak, szerkesztőknek köszönhetően már másnap reggel olvashatták a színjátszók, rendezők, nézők. Sajnos az alapítók közül Török Feri és Kullai Zoli már nincs köztünk. Zoli emlékére készítettünk egy műsort 2003-ban, aminek olyan sikere lett, hogy elhatároztuk, folytatjuk.
– Akkor alakult meg az Orfeusz Társulat?
– Így van, László Tibor az összefogója, rendez is. Ebből a korszakból a kedvencem A windsori víg nők – vagy amit akartok. A „régiek” közül játszott és játszik Englerth Miklós és Hodossy Ildikó, ők is alapítók, aztán csatlakozott Pápai Feri, Török Zsuzsa, Veszelka Anna és sokan mások. Jó és összetartó, lelkes csapat, ahogyan a Bányász Színpad is az volt. Örülök és örülünk annak, hogy sok a telt házas előadás. Rendszeresen kaptam és kapok kisebb-nagyobb szerepeket, tavaly például A kölcsönkért gyufa című finn-magyar komédiában én voltam az öreg.
– Faművesnek nevezed magad és így ismernek sokan. Mikortól kezdtél faragni és mit?
– A Népházban 1979-ben rendeztük meg az első Bányász Fafaragó Tábort. Ott kezdődött a mai napig tartó érdeklődés a fa iránt, aztán egyre többet faragtam a következő évtized során. A Népházból elmentem három évre tanítani a Bányaipari Technikumba, 1988 és 1991 között, azóta, tehát lassan már három évtizede, a faművességből élek.
– Hol láthatóak az alkotásaid?
– Ha én azt fel tudnám sorolni... Az első például Milánóban, egy feldolgozott hegyi juhartuskó, amit bevontam kötéllel. A legismertebbek a rönkből és tönkből készített bútorplasztikáim. Eleinte nagyon jól el lehetett ezeket adni, később egyre nehezebben. Sok kiállításon mutatkoztam be, a legemlékezetesebb negyedszázada a Kongresszusi Központban volt, itt 30 művemet láthatták az érdeklődők. Emlékszem, Jancsó Miklós nyitotta meg, közben egy hatalmas gyertyatartóm emelkedett ki az asztalból. Tatabányán és a fővárosban több helyszínen is láthatták a rusztikus bútoraimat, közelben a tatai várban, távolabb Ausztriában, Németországban és Olaszországban. Mindig vásároltak is ilyen alkalmakkor, így sokfelé maradtak bútoraim, használati tárgyaim. Egy időben annyira jól ment, hogy egy hamburgi turisztikai kiállításra magabiztosan csak odafelé rendeltem fuvart. Vissza Tatabányára: Büszke vagyok az Emlékoszlopra Óvárosban, „játszótereimre” Sárberekben, Dózsakertben, a Gál-lakótelepen, valamint Gyenesdiáson és Aggteleken. Sok kisebb dolog is kikerült a kezem alól: virág-, fűszer- és gyertyatartók, tálak, tükrök, órák.
– Rendszeresen szerveztél országos fafaragó táborokat Tatabányán és a Balaton mellett, Gyenesdiáson.
– Városomban harmincöt tábort szerveztem-vezettem, az első tíznek házigazdája voltam a Népház igazgatójaként, Gyenesdiáson huszonhatot, van mire emlékezni. Munka, szórakozás, tanulás egymástól, és persze a végén az alkotások... – összesen több százról beszélhetünk. Valószínűleg ennek is köszönhetem, hogy 2008-ban, az év elején, másodszor is megkaptam a Tatabánya Kultúrájáért díjat, év végén a megyei Prima díj Közönségdíját, az utóbbit megosztva Mátrai Magdi csipkeverővel. Minden szép volt, jó volt, de úgy gondoltam egy szívbetegség után, hogy elég volt. Most már Dávid fiam a táborszervező, profi módon csinálja. Ő is farag, hétéves kora óta rendszeres táborlakó. Mostanában már több unokám is farag. A családból a most Németországban élő Laci fiamat tartom a legjobbnak.
– Szép könyvet kaptál a születésnapodra...
– ...méghozzá több százat! A fák, melyek megtaláltak a címe. Ladányi András barátomnak – ő is 75 éves és fáradhatatlan – köszönöm az interjúk mellett a szerkesztést, a tördelést, a borítót és a fotókat. Az utóbbiakból jó néhányat Fehér János készített. Sajnálom egy kicsit, hogy színjátszós fotók nincsenek, de semmi baj, majd öt vagy tíz év múlva, a következő könyvben. Ha megint kapok.
– Jól gondolom, hogy családi körben ünnepelsz?
– Igen, bízom benne, hogy hiánytalanul együtt leszünk. Utána? Befejezem a félkész munkákat, még van tennivalóm az etyeki Milán-pincében is. Ha felkérnek rá, szívesen mondok verseket, mostanában az alsógallai József Attila Művelődési Házba hív többször is régi barátom, Veér Károly.
***
Hét éve ezt írtam róla: „Erő, akarat, tettvágy. Kiteljesedés a színpadon, a fák mellett-között. Ami mindehhez energiát ad Gengeliczky Lászlónak, az a 19 tagú (!!!), szerető család.” Ugyanezeket megismételhetem, ami változott, hogy a család már 23 tagú.
A nagy család
Év közben a lehetetlennel határos megszervezni, de karácsonykor általában összejön a teljes Gengeliczky család. Mint a képen látható, így történt ez tavaly is. A háziasszony a feleség, Tós Hedvig, akit sokan Tufu néven ismernek; már több mint 50 éve párja Genginek. A négy gyerek közül a legidősebb Zoli, majd életkor szerint Dávid, Hella és László Szilárd következik. Az unokákat Aranycsapatnak is lehet nevezni, tizenegyen vannak: Donát, Domokos, Dorottya, Marcell, Atina, Lili, Botond, Luca, Csaba, Bence és Áron. Dédunokák? Rájuk még várni kell. Ha lesznek, majd a dédi és a nagypapák, apák faragnak nagyobb asztalt és új székeket.