Erdélyben még az újévet is kétszer ünneplik a székelyek (videó, fotók)

Csomagok tele meleg ruhával feltöltve és indulás hajnalban, az úti cél Farkaslaka. Két kisbusszal vágtunk neki a közel 900 kilométer hosszú útnak és szerencsénkre sem a forgalom, sem egyéb más tényező nem akadályozott abban, hogy zökkenőmentesen érjünk át a határon. A társaság egy része már járt Erdélyben, jómagam is, így páran tudtuk, hogy mi vár ránk az előttünk álló egy hétben. Akik már jártak Székelyföldön, azok tudják, hogy a varázs nem közvetlenül a magyar határt átlépve kezdődik és még csak nem is száz kilométerrel arrébb.

Sokat viccelődtünk útközben azokkal, akik számára ez volt az első erdélyi út. „Figyeljétek meg, ti magatok is észreveszitek mikor fogunk megérkezni, mert olyan, mintha elvágták volna”. Később aztán az út során ez jeligévé vált. Várták, várták a csodát, aztán Hargita megyébe érve valóban „elvágták”. A hóba burkolódzó hegycsúcsokat és a táj szépségét figyelve szinte észre sem vettük, hogy közben megérkeztünk szálláshelyünkre.

Szívélyes fogadtatás, vendégszeretet, ékes, tájszólással magyar szavak és persze a köszöntő pálinka, ami nélkül Erdélyben nem élet az élet. Vadász lévén házigazdánkat rögtön letámadtuk, ha lehetséges az itt töltött időnk alatt vigyen el minket medvelesre, mert ez mindenkinek a hatalmas álma. Erről sajnos hamar le kellett mondanunk, hiszen érkezésünkkel, mint megtudtuk, meghoztuk az első nagyobb havat, ami miatt a macik feljebb húzódtak a hegyekbe. Sokáig azonban nem csüggedtünk hiszen tele voltunk programokkal.

Kipihenve az utazás fáradalmait korán reggel ismét buszba pattantunk és kirándulni indultunk. Minden egyes nap így tettünk, hiszen azért jöttünk, hogy rövid kis időnk alatt a lehető legtöbb szépségét fedezzük fel Erdélynek. A hegyek szerpentinjein kanyarogva a Gyilkos-tó és a Békás-szoros felé haladva a hófedte hatalmas fenyők olyan lenyűgöző látványt nyújtottak, amelyet az ember nem felejt el sosem. A tó jégtükre és a kikandikáló, hósapkába öltözött facölöpök szinte hívogattak, hogy vegyük őket közelebbről is szemügyre, de persze a tó jegére lépni tilos. Így is készült pár nagyszerű fotó és a tó legendás történetét is megtudtuk.

A hegyről lefelé haladva a Békás-szorosban egekig magasodó sziklák szegélyezték az utat, mintha csak sorfalat állnának az arra elhaladó autósoknak tisztelegve. Ki is szálltunk, hogy végiggyalogoljunk rajta. A közelben csörgedező patak zúgása és a szinte ránk dőlő sziklacsúcsok valóban más világ, egészen pontosan a nyugalom szigete.

Sötétedés után a szálláson mindig zsugázással, társasjátékozással töltöttük az időt jó hangulatban. Ilyenkor a falu határain kívül nincs sétálás és felfedezés, hiszen alapszabály, hogy a medve nem játék. Azonban amíg világos volt, mi mentünk és napról napra egyre több élménnyel gazdagodtunk. Hívőkként Csíksomlyó kihagyhatatlan úti cél volt erdélyi létünk alatt. Eddig csak tévéből láttuk, hogy a búcsúkor tartott szentmise során mennyi ember gyűlik össze és imádkozik közösen. Egy kis hegymászás után megpillantottuk a pavilont, és az előtte tátongó hatalmas tisztást. Akkor fogtuk fel igazán, hogy egy mise alkalmával mi is szokott itt történni valójában.

Parajdon és Korondon volt a következő megálló. Parajd sóbányájáról híres, így nem is volt kérdés, hogy bekukkantunk háromszáz méterrel a föld alá. A kialakított hatalmas látogatókomplexumban kápolna állt, de múzeumon keresztül a különféle árusokig minden megtalálható volt, sőt aki akart még pingpongozhatott és teniszezhetett is a föld mélyében. Korondon az út két oldalán sorakozó árusok a régi piacok hangulatát keltették. Mindenütt magyarul beszéltek és szó szerint bármi kapható volt.

Ahogy teltek a napok elérkeztünk a szilveszterhez, ami nem párosult különösebb programmal, mégis talán az egész utazás alatt ez volt a legmeghatóbb pillanat, amely igazán megmutatta a magyarság nagyságát és szépségét. Ugyanis Erdélyben szilveszterkor kétszer üt éjfélt az óra. Az időeltolódás miatt ott egy órával előrébb jártunk. Ottani idő szerint is ünnepeltünk, aztán közeledve a mi időnk szerinti éjfélhez szólt a házigazda, hogy menjünk ki az utcára. Kialakítottunk egy nagyobb kört, és ahogy Magyarországon is éjfélt ütött az óra, közösen énekeltük az utcán a magyar és a székely himnuszt. Amíg élek ezt biztosan nem fogom elfelejteni.

Utolsó napunkon még túráztunk egyet a Farkaslaka határában álló, 23 méter magas Jézus Szíve Kilátóhoz, amely igazi zarándokhellyé vált az elmúlt évek során. Már csak a szomorú pakolás maradt hátra, hogy reggel nekivágjunk a hosszú hazaútnak. Útközben még kis kitérőben megtekintettük a Tordai-hasadékot, majd búcsút intettünk Erdélynek, de biztosan nem örökre, mert már tervben van egy újabb, nyári látogatás.

A Gyilkos-tó legendája

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant – és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám – megszerették egymást. A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét. Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől. Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett. Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat. A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai. A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat. Így lett a hegy halálából, az élet vize. Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza. (Forrás: wikipedia)