A dán városban olyan engedélyt adtak a volt Eötvös-diáknak, mint senki másnak

– Tavaly szilveszter előtt érkezett Dániába...

– Valóban, éppen most „jubilálok”. Nem sok mindenben különbözik attól a szilvesztertől, amibe itthon már beleszoktam. Mint a legtöbb helyen, náluk is ez az időszak szól a kiengedésről, az új kezdetekről, a nagy fogadalmakról, lezárásokról, vagy éppen az egyszerű ünneplésről barátok társaságában. A királynő minden évben ezen a napon este hatkor ünnepi beszédet mond, amit a dánok többsége figyelemmel is követ. Minthogy Dániában eleve nagy hagyománya van a fényeknek, nem meglepő, hogy a legtöbben megőrülnek a tűzijátékokért, amiket már három nappal előbb legálisan el is kezdhetnek fellőni.

– Nehéz volt új életet kezdeni? Hogy tudott beilleszkedni?

– Új életet kezdeni mindig nehéz. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy munkát már az előtt kaptam, mielőtt itthon felmondtam volna, szóval volt egy védőburok körülöttem, ami a tartózkodási engedély körüli papírmunkát is megkönnyítette. Ugyanez segített a lakáskeresésben is. Az első pár hónapban a cég biztosított lakhatást, ami alatt bőven volt időm megtalálni új otthonomat.

– Hogy boldogult a lakáskereséssel?

– Csak egy hirdetést néztem meg. Amikor a lakás tulajdonosa kinyitotta az ajtót, tudtam, hogy ez lesz az igazi. Nem csak a tágas, fényben úszó tetőtér miatt, de az egy szinttel lejjebb élő idős pár miatt is. Övék a ház. A legelső találkozásunkat az öreg úr zongorajátéka kísérte, a beköltözésem után pedig mindig egy csokor virág várt az ajtóban. Szépen lassan már nem csak tulajdonosok és szomszédok voltak, hanem a családom. A tengerparttól 400 méterre, a beszűrődő zongoraszóban találtam meg azt, amit kerestem. Nyitottságot és békét.

Bejárta már kutyaszánnal a tundrát

A tatai Eötvös József Gimnázium volt diákja, Ági 2018-ban is nagy fába vágta a fejszéjét. Akkor Norvégiában, kutyaszánnal járta be a tundrát, Drahos István kutyaszánhajtóval.

– Hol dolgozik? Megtanulta már a nyelvet?

– Egy dán multinacionális cégnél dolgozom logisztikai területen közel maradva az informatikához, aminek köszönhetően a vállalathoz kerültem. Ugyan a nyelvből egyre többet értek, sajnos még nem fogtam bele a tanulásába. Februárban kezdődnek az óráim, addig marad a Duolingo, vagyis egy mobilos alkalmazás.

– Pár hónapja egy Ironman versenyt is teljesített…

– Életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem is maga a verseny miatt, hanem a felkészülés. Az ironman, maga a triatlon olyan eszközt adott a kezembe, amivel pillanatok alatt megismertem a helyieket, amivel a beilleszkedés egyáltalán nem okozott problémát, hiszen volt bennem is valami közös velük. A hosszú kerékpáros edzések alatt pedig a legszebb tengerparti utakat fedeztem fel. Az oroszországi Szocsiban tartott teljes távú triatlon verseny, vagyis 3,8 kilométer úszás, 180 kilométer bringa és 42 kilométer futás maga volt az ünnep. Ünnep, ami létjogosultságot adott minden átharcolt hajnali és délutáni edzésnek.

– Tervez még hasonló versenyeket? Mi a következő cél?

– Jövőre a kerékpáron lesz a hangsúly. Ebben szeretnék erősödni. A helyi kerékpáros egyesületbe áprilisban léptem be. A decemberi közgyűlésünkön pedig a csapat tagjai versenyengedélyt szavaztak nekem, így én lehetek az egyetlen női versenyző a városban, aki a dán ranglista versenyeken is tekerhet. A legfőbb cél az, hogy erre a bizalomra rászolgáljak. Ironman pedig még biztos lesz. De kell egy pihenő. Mert számomra ez nem verseny, vagy projekt. Ez egy súlyos belső utazás, ami az embert az utolsó csontjáig bedarálja.

– A karácsony előtti ünnepi készülődést is megtapasztalhatta Dániában?

– A karácsony november végén, az ajándékba kapott fagyönggyel költözött a lakásomba. A fotelből nézegettük a tetőterem egyik gerendájára piros szalaggal felfűzött csokrocskát. Akik alá állva csókot cserélnek, azoknak szerelmük örökké tart, mondják. Ki is próbáljuk, majd megtanulom, bár lehet, hogy az amerikai filmjelenetek miatt ismerjük ezt nagyon sokan, hagyománya mégis a skandináv mitológiában gyökerezik. Szóval az én tetőterembe november végén érkezett a karácsony. Az igazi dánokkal szemben már hetekkel le voltam maradva. A karácsonyi vacsorameghívások november elejével töltik meg hirtelen az emberek naptárát, és az eladó fenyőágak is kikerülnek a házak elé. 30 korona, azaz körülbelül 1300 forint egy csokor. Harapni lehet a nyugalmat a fűszerillatú utcák sárga fényei alatt. Ez az időszak kétségtelenül a dán hygge időszaka. Magát a kifejezést nehezen lehet lefordítani, de talán magyarul azt mondanám, meghittség. A hygge egy bögre forralt bor a meleg lakásban a legközelebbi szeretteink társaságában, míg a tetőablak üvegén kövér esőcseppek kopognak.

– Milyen helyi hagyományokat ismert meg?

– A dánok imádnak közösen csinálni valamit. Ez engem arra emlékeztetett, amikor még gyerekkorunkban anyuval díszítettünk mézeskalácsot, vagy kötöttünk ajtódíszt a kertben összegyűjtött örökzöldekből. Míg ez csak anyukámmal volt közös program, addig náluk a családok, baráti társaságok verődnek össze közös főzésekre, vagy karácsonyi dekorációk készítésére. Amit a legtöbbször láttam ablakokba akasztva, az a dán zászló színeiből hajtogatott papír szívecske. November közepén érkezik az első karácsonyi sör is a városba. Ezt Julebryg-nak nevezik. Általában nem csak csomagolásában, de kicsit ízében és erősségében is különböznek ezek a sörök a megszokottól. Már említettem a karácsonyi vacsorák – vagy Julefrokost – tömkelegét a naptárban. Ezekhez a vacsorákhoz is fűződik egy kedves szokás, a Pakkeleg. Szükség van hozzá egy dobókockára és néhány szépen becsomagolt kicsi ajándékra. Az első kör nagyon egyszerű. Aki hatost dob a kockával, elvehet egy ajándékot középről. A második körben ha hatot dob valaki, lophat egy ajándékot. Amikor az időzítőóra megszólal, nincs több dobás. Mindenki azt az ajándékot csomagolhatja ki, ami a kezében maradt. Karácsony estéjén a dán családok, a legkisebbtől a legidősebbig kézenfogják egymást a karácsonyfa körül, amit énekelve körbe is táncolnak. Sokan kérdezték tőlem, hogy mi mit énekelünk, amikor körbetáncoljuk a fát. Nagyon mosolyogtam a gondolattól, hogy mit szólna ehhez nagyanyám, vagy éppen édesapám, akiktől talán a legtávolabb áll az ilyesmi.

– Mennyiben mások a dán ünnepi fogások?

– A dán karácsonyi menü főszereplője a hús, ami lehet sertés vagy kacsa, de gyakran mindkettő. Köretként sima vagy karamellel borított főtt krumplit, édes-savanyú vörös káposztát, mártást és savanyú uborkát tálalnak. Ők sem diétáznak ebben az időszakban. Az ünnepi vacsora csúcspontja a risalamande, tejberizsszerű édesség. A fele tejszínhab, a fele félig főtt rizs, finomra vágott mandulával, a tetején forró cseresznyeöntettel. Ez nem csak egy finom édesség ám. Még a vacsoraasztalnál is csempésznek egy kis játékot az ünnepbe. A tálban ugyanis elrejtenek egy egész szem mandulát, amit megtalálójának minél hosszabban rejtegetnie kell, majd a szerencsés egy plusz meglepetést kap érte. Itt még mindenki őriz valamit a gyerekkori csodákból, amit karácsonykor együtt is megünnepelnek.

Élmények és lakberendezés

A dán és magyar kulturális különbségekről is kérdeztük Ágnest.

– Északon az emberek teljesen más értékrend szerint szocializálódtak. Kevésbé konzervatív társadalomról beszélünk. Mindenki tökéletesen egyenlő jogokkal rendelkezik. Itt a főnök a munkatársad, akivel bátran vitába szállhatsz, semmi sem tabu téma. Az oktatásuk projekt alapú, nagy hangsúlyt fektetnek a kompetenciák kiépítésére a lexikális tudással szemben. Az emancipáció szerintem kicsit komikus irányt vett. Egy olyan országban születtem, ahol megtanulhattam nőnek lenni, a férfi pedig lehet férfi. Itt „a hölgyek előre” nem létezik, viszont tény, hogy sokkal több lehetősége van egy női munkavállalónak, mint otthon. A dánok rendkívül visszafogott életet élnek: élményre és lakberendezésre költenek. Szinte mindenkinek van hobbija, eljár valamelyik klubba festeni, varrni, vitorlázni, atletizálni. Számomra a legjobb példa a két ország közötti különbségre egyetlen dologra irányuló kétféle kérdés volt az Ironman teljesítése után. Míg itthon azt kérdezték először, milyen idővel értem célba és hány perceket töltöttem egy-egy szakaszban, addig dániai csapattársaim első kérdése az volt, mit éreztem.