Pár órányi autózással elérhetjük a Niagara-vízesést, de készüljünk fel mindenre (is)

Hajnal helyett csak reggel kezdődött a nap érdemi része számomra (az okokról bővebben keretes anyagunkban olvashatnak), ám kollégám és a sokat látott Laci bácsi már órákkal korábban útra keltek. Hiába, no, Dorogról hosszú út vezetett Kaposvárig, ideiglenes állomáshelyemig.

Somogyban az egyik apró falu érte a másikat, majd Zala következett, megspékelve a letenyei határátkelőhellyel. Horvátországban meglehetősen furcsa volt havat látni március végén, pedig a néhány centis fehér lepel több helyen is megmaradt, miközben a hőmérséklet nem kúszott 7 Celsius-fok fölé. Az már kevéssé ért meglepetésként, hogy Patrik vidáman hógolyóval hajigált…

Csak a 112!

Dorogi emberünknek már volt egy-két kellemetlen afférja az árokkal, illetve más járművekkel egyaránt. Mivel hajnali 4 órakor még hamar reagált a csetüzenetemre (Fejérben jártak), úgy gondoltam, hogy 5-kor is megkérdezhetem tőle, hogy merre haladnak. Utóbbira azonban már nem érkezett válasz, mint ahogy az utána következő fél tucat telefonhívásomra sem. Jöhetett hát a jó öreg 112, a korábbi sajnálatos eseteket alapul véve, de megtudtam, hogy szerencsére sem Fejér, sem pedig Somogy megyében nem történt közlekedési baleset. Hetedjére aztán Patrik felvette a telefont, és megtudtam, hogy elfelejtette azt kivenni néma üzemmódból az alvás után. Negyed 8-ra oda is értek hozzám...

A Gornja Ploca-i kilátót természetesen nem hagyhattuk ki, lenyűgöző látvány tárult elénk. Álmélkodásra azonban nem jutott sok idő, hiszen tekintélyes távolságot kellett még megtennünk, ennek megfelelően Dalmácia felé vettük az irányt.

Ott aztán nagy hirtelen télből a nyárba érkeztünk. A horvát Adriánál vagy tíz fokot ugrott a hőmérséklet, a kiskabátot felváltotta a póló, a hógolyót pedig „a de jó lenne csobbanni egyet (a jónéhány fokkal melegebb) tengerben”-életérzés.

Következett Bosznia-Hercegovina felfedezése. Hirtelen nem volt ki a négy kerekünk, hiszen egy „remek minőségű” útnál sikerült defektet kapni, erre amúgy egy benzinkutas hívta fel figyelmünket. Szerencsénkre és bámulatunkra azonban nem ragadt le a szánakozó pillantásoknál, leadta a drótot a néhány száz méterrel odébb székelő gumis ismerősének, aki tíz perc alatt rendbe tette a verdát.

Érdemes egy gondolat erejéig Bosznia általunk látott településeire kitérni: minden kis falu nagyjából három-hat házból állt, e települések pedig kétszáz méterenként követhették egymást. Közben hegyi utakon kanyarogtunk, a szétdobált szeméthalmok láttán pedig szörnyülködtünk…

Megannyi boszniai kistelepülés után Montenegróval zártunk. A Kotori-öbölhöz elérve lassan ránk is esteledett, arra azonban volt érkezésünk, hogy rácsodálkozzunk az örökké nyüzsgő Herceg Novira, valamint a hatalmas hegyekkel körbeölelt Budvára és Kotorra. Sportszerető emberek révén pedig természetesen nem hagyhattuk ki a legendás Moraca-sportcsarnokot sem Podgoricában. A létesítmény nem túl nagy, mindössze hatezer férőhelyes, ám a Buducnost Podgorica Barbárok nevű ultracsoportja félelmetes hangulatot képes teremteni benne.

A csattanó a végére maradt: a Niagara-vízesésnél (igen, a podgoricainak is ez a neve) a saját hangunkat nem hallottuk a víztömeg zúgásától, a látványra viszont nincsenek szavak.

Dudakoncert

Balkáni állapotok uralkodnak – szokták használni a finoman szólva nem rendezett összképre. Nos, ez a jelző az általunk felfedezett országok közlekedési moráljára is rásüthető. Aki a budapesti helyzetet bírálja, töltsön el néhány órát például Herceg Noviban, vagy Podgoricában, és rájön: minden relatív. A sávokat semmibe vevő autóssal éppen úgy találkoztunk, mint a dudát ész nélkül nyomó sofőrrel. Akadt, aki előttünk haladva abban lelte örömét, hogy kilométereken át fenntartson minket. Külön említést érdemelnek még a gyalogosok, akik az úttesten is sétálgattak, az őket kerülgető gépkocsik, valamint kamionosok legnagyobb örömére…