Máig nem rehabilitálták a kommunizmusban betiltott írókat

A kommunista diktatúra sorra tette indexre azokat az írókat, költőket, akiknek a munkája „túlzottan magyar volt”. Erre a sorsa jutott Wass Albert, Nyirő József és még sokan mások. A rendszerváltás óta igazi rehabilitáció nem történt, az elhallgatottak megismertetésével még mindig adós a magyar kultúrpolitika – mondta a téma kutatója, az irodalomtörténész Medvigy Endre a Mediaworks megyei napilapjainak adott interjújában.

Miért kezdte el kutatni a kommunizmus idején betiltott írókat?

Nem szándékoztam ezeket az írókat mindenáron felkarolni, csak nem akartam mellőzni őket, hogy legyen teljes az irodalmi kép. De a munkám elleni támadások erősítettek meg abban, hogy mindez értékeket hordoz. A kommunista kultúr­politika szinte minden népi-nemzeti íróval különböző módon bánt el: volt, akiket ellehetetlenítettek és soha nem publikálhattak többé, volt, akiket mindenben hátráltattak, az emigránsok pedig értelemszerűen tiltólistára kerültek. Nyirő József könyveiből egyet sem tettek a fasiszta, szovjetellenes művek listájára, csak a Magyar Erőt, háborús hetilapját tiltották be. Viszont az ötvenes években elkészítették az elavult könyvek listáját – amit a könyvtárosoknak szántak, belső terjesztésre –, arra már kerültek fel Nyirő-kötetek, Erdélyi József számos kötetét pedig már 1945-ben indexre tették. Kádár Lajos írót is elhallgattatták, ő a nép szegényparaszti rétegéből származott, Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos felfedezettje volt. Többé nem publikálhatott, a Kolomp szól a ködből… kivételével azóta sem adták ki újra a műveit. Pedig tehetséges író volt, legfontosabb munkája az 1934-es, A doni halálbánya című világháborús naplója, amely egyedülálló módon, szegényparaszti szemszögből láttatja az eseményeket. Egy szerencsétlen színműve miatt iktatták ki őt a magyar irodalomból.

Szabó Ervinről az egyik legfontosabb kulturális intézmény, a budapesti könyvtárhálózat van elnevezve. Pedig a szélsőbaloldali anarchista Szabó Ervin a kommunista tanok terjesztésére használta az intézményt, sőt arra vetemedett, hogy könyvtárigazgatóként terrorista merényletet szervezzen Tisza István miniszterelnök ellen. Ez, úgy tűnik, elfogadható. Viszont a Magyar Tudományos Akadémia 2012-ben úgy foglalt állást, hogy nem jó és nem lehet Nyirő Józsefről utcát elnevezni.

Ez nagyon leegyszerűsítő megközelítés, az Akadémia lehetne toleránsabb ezen írók életművével. Erdélyi 1937-től a negyvenes évek közepéig vitathatatlanul szélsőjobboldali volt, mert teljes mellszélességgel támogatta a háborút, és a zsidóságról sem volt jó véleménnyel. Sinka ilyesfajta módon nem vádolható meg, neki a bérlőtársadalommal volt vitája, hiszen miattuk a bihari birtokokon háromfelé oszlott a termény, tehát nem előítéletes gondolkodásról van szó. A bérlők ugyanis nem mindig bántak emberségesen az adott területen dolgozó parasztemberekkel, ezt a Fekete bojtár vallomásaiban is megírta. Nyirő József pedig a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének volt a tagja, egy pártok feletti képviselőkből álló testületnek, amely azért alakult meg, hogy megakadályozza a háborúból való kilépést. Mi másképpen látjuk mindezt, de ő, aki megélte a huszonkét évnyi kisebbségi sorsot, azt gondolta, ha ismételten elveszítjük a háborút, akkor Észak-Erdély megint Romániához kerül. Nyirő nem a náci Németországgal szimpatizált, csak nem akarta a szülőföldjét újra elveszíteni.

A Magyartanárok Egyesülete is elítélte Nyirő József munkásságát; igaz, ők Jókai Mórt is kifogásolják, elavultnak tartják.

Pedig ott a helye a Nemzeti alaptantervben, és nagyon jó lenne minél alaposabban megismerni ezeket a szerzőket, mert van mit tanulni tőlük. A rendszerváltás után tizennyolc Nyirő-könyvet rendeztem sajtó alá, nemcsak a régiek újra­kiadását, hanem négy olyan, forrásértékű kötetet is, amely soha nem jelent meg könyv formájában, például a drámáit, ismeretlen novelláit, kiadatlan emigrációs írásait és sajtónyilatkozatait. A tanterv meglehetősen feszített, pedagógus ismerőseimnek – akik nem állnak rossz szívvel ezekhez az írókhoz – sincs idejük arra, hogy őket részletesen tanítsák. Hogyha komoly a szándék, akkor azon is el kellene gondolkodni, hogyan lehetne jobban arányosítani a tantervet. Balassitól kezdve az egyértelmű értékeket nem szabad megbolygatni, és hogyha Jókai hatalmas életművében nem talál valaki maradandó értékeket, akkor őszinte részvétem az illető iránt. De ha be akarom mutatni a két világháború közti magyar irodalmat, akkor nélkülük csonka maradna a terep, népi irodalomról pedig beszélni sem lehet Erdélyi és Sinka nélkül.

Nyirő József milyen új minőséget hozott a magyar irodalomba?

Kitűnő novellákat és történelmi regényeket is írt, és a székely nép akkori gondjaival, mindennapi életével is foglalkozott. Kiemelten ajánlom a Kopjafák című kötetét, de az elsőt is, hiszen a Jézusfaragó ember kétségtelenül az egyik legeredetibb alkotása. A művelt, többdiplomás, nyelveket ismerő szobrászművész keserűen élte meg a háború borzalmait, ezektől nem tud szabadulni, és falujába visszatérve ezt a rettenetet faragja bele Krisztus-szobraiba, ami a vásárlókban visszatetszést kelt, mert ők inkább szeretetre és megbocsátásra vágynak. De ez hiányzik a Jézus-szobrokból, ez okozza életének tragédiáját. Nyirő-novella alapján készült Szőts István rendező Emberek a havason című filmje, amely megnyerte a velencei biennálét, és az olasz neorealista törekvésekre is hatott. A tragikus alkotás egyik epizódjában a székely ember nem tudja meggyógyíttatni szülőfalujában beteg asszonyát, ezért a helyi orvos tanácsára elviszi a neves kolozsvári orvosprofesszorhoz, aki már nem tud segíteni. A haldokló utolsó kívánsága az, hogy otthon nyugodjon, a falujában. Mivel a temetkezési vállalat megfizethetetlen, az éjszakai vonatra két jegyet vesz, és maga mellé ülteti halott feleségét, mintha élne. Az utasok megütköznek ezen, de megértik, hogy szegény emberről van szó, aki mást nem tehet.

Melyik művét tartja Nyirő legfontosabb munkájának?

A legizgalmasabb és talán legaktuálisabb regénye a Néma küzdelem, ami azért is érdekes, mert az összes többi művével ellentétben nem a székelységről vagy a Székelyföldről szól, hanem a Mezőségről, amely inkább Wass Albert földje és irodalmi terepe. Ebben a mezőségi magyarság elrománosítását beszéli el, azt, hogy a román bankvilág és az egyház milyen úton-módon vetette meg a lábát Erdély szívében.

A görögkeleti és görögkatolikus papok jártak élen a román parasztság földhöz juttatásában. Hóman–Szekfű Magyar történet című munkájából idézem, hogy összesen 150 román bank dolgozott Erdély elrománosításán a Monarchia idején. A magyar paraszt, ha igyekezett, szintén földet kaphatott, de csak akkor, ha áttért az ő hitükre. Ha ezt megcselekedte, akkor a magyarság kivetette magából, és elindult a románosodás útján. Ebben a regényben benne van a mindennapok ádáz küzdelme a megmaradásért, az árulás csábítása és annak következményei, valamint a magyar földesurak szűklátókörűsége. Nem hitték el, hogy mindez végül Erdély elszakadásához vezethet.

Vannak még ismeretlen Nyirő-szövegek?

Nyirő életművével is van még tennivaló. Összegyűjtöttem a különböző lapokban – főleg a Keleti Ujságban – megjelent publicisztikáit, mert egy szerző politikai véleményét a legjobban az újságcikkei tükrözik. Megjelentetésük Nyirő értékelését kedvezően befolyásolná. Azokból is kitűnik, hogy neki Erdély és a székelység sorsa volt a legfontosabb, leginkább ezzel foglalkozott. Évekre és fórumokra lebontva nagy borítékokban megvannak ezek az írások, és ha lesz rá akarat, hogy ebből könyv legyen, nagyon rövid idő alatt sajtó alá tudom rendezni. A könyvkiadók egy nagy terjedelmű publicisztikai kötet kiadására nemigen vállalkoznak, bármennyire dokumentumértékű legyen is az. Négy-öt évvel ezelőtt összeállítottam egy 130 írást tartalmazó Nyirő-emlékkönyv kéziratát is, amelyben különféle szerzők mondják el a véleményüket Nyirő Józsefről, és döbbenetes, hogy a legkülönbözőbb világnézetű írók, mint például Dsida Jenő vagy Tolnai Gábor is a legnagyobb tisztelettel, pozitívan nyilatkoznak róla.

Szívügye Erdélyi József költő rehabilitálása is, aki a mai napig nem került helyére a magyar irodalomban.

Erdélyi Józsefet személyesen is jól ismertem, a hetvenes években sokat jártam hozzá. Egy rendkívül kiegyensúlyozatlan emberről van szó, mégis lenyűgözött az egyénisége, még inkább a termékenysége, hiszen több ezer verset írt. Erdélyi József a Nyugatban indult, és 146 verse jelent meg ott, Németh László egy időben a legjelentősebb magyar költők közé sorolta. Egyes irodalmárok már attól is elalélnak, ha valaki egy közléssel is szerepel a Nyugatban, mert az óriási dolognak számít, de érdekes módon Erdélyinek ettől a teljesítményétől nem szokás meghatódni. Pedig a saját korában, a húszas, harmincas években meghatározó költő volt a magyar irodalomban. Az első népi–urbánus vita az ő költészete körül alakult ki. De annak ellenére, hogy közölték, a Nyugat nem vállalkozott arra, hogy kiadja a kötetét, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szélsőjobboldalra sodródott.

A szélsőjobboldali stigma miatt került az 1954-től napjainkig megjelent számos verseskötete ellenére az irodalom perifériájára?

Lényegében igen, bár érdemes lenne végre mérlegre tenni Erdélyi Józsefet is, hogy legalább egy szigorúan szelektált kötete jelenjen meg, mert a legkényesebb irodalmi ízlés szerint is lehetne egy olyat összeállítani, amelynek értékét senki sem vitatná.

Tavaly felkérték, hogy szerkessze meg Sinka István életműkiadását is. Haladt azóta előre az ügy?

A vésztői önkormányzat arra vállalkozott, hogy a teljes Sinka-életművet kiadja, a Fekete bojtár vallomásaival kezdve, majd novellákkal, publicisztikákkal és versekkel folytatva a sort. A munka jól haladt, a hat jogutód közül öttel meg is állapodtunk, amikor a hatodik, Sinka András közölte, nem járul hozzá olyan életműkiadáshoz, amelyben a Denevérek honfoglalása is szerepel. Ezt nagyon sajnálom, és nem tartom helyénvalónak, mert vagy a teljes életművét adjuk ki, vagy semmit. Egy olyan hatalmas életműben, mint a Sinkáé, egy ilyen írás is elfért volna, hiszen, mint már említettem, az elhagyás irodalomhamisítás. Jelen pillanatban nem tudom, hogy lesz-e mégis megállapodás.

Wass Alberttel is levelezett. Hogyan ismerte meg az írót?

Amikor az MDF Akadémiát, szabadegyetemet vezettem, szép számmal jártak be hozzánk Nyugatról az emigránsok. Az egyik azzal büszkélkedett hogy ismeri Wass Albertet, ezért elkértem tőle az író címét. Körülbelül nyolc-tíz levelet váltottunk; nem sietek ezeket közzétenni, mert nincsen bennük az író életművével kapcsolatos nélkülözhetetlen információ, de mégis, kései levelezésének egy részét képezik. Arra gondoltam akkor, hogy a ’94-es választások előtt ki kellene adni az Elvásik a veres csillag című munkáját, ezzel is segítve a nemzeti oldal kampányát. Lehet, hogy ez naiv dolog volt részemről, de jelképes gesztus lett volna, azonban Wass Albert sem volt igazán fogékony az ötletre. Öregkorára már egy nagyon rezignált és magába forduló emberré vált.

Borítókép: Medvigy Endre: A kommunista kultúrpolitika szinte minden népi-nemzeti íróval különböző módon bánt el /

Fotó: Katona Vanda