Sipos testvérek: nem az öncélú szórakoztatás, hanem a felderítés a cél

Az Irigy Hónaljmirigy zenekar két alapító-frontemberével, a Sipos testvérekkel a hot! magazin készített interjút, melyet a Vasárnap Reggel is megjelentetett hasábjain.

Az örökbecsű páros, Stan és Pan bőrébe bújtatok. Hogyan viszonyultok hozzájuk?

Péter: Az ötlet, hogy a híres komikuspár képében fotózkodjunk az interjúhoz, tőlem származott, nagy kedvencként Stan és Pan adta magát. Remekül éreztük magunkat a fotózáson, nem kellett „szépfiúsan” viselkednünk, bele tudtunk tenni pár saját poént.

Tamás: Az Irigy Hónaljmirigy tagjaiként már 28 éve mindig beöltözünk valakinek, szóval ez a mostani feladat sem állt távol tőlünk. Mindemellett nagy tisztelettel viseltetünk a külföldi és a magyar humorlegendák felé. Stan és Pan karaktere azért is különleges, mert az ő bőrükbe még sosem bújtunk, ez volt az első alkalom!

Hat és fél év van köztetek, Péter javára. Kitől örököltétek a remek humorérzéketeket?

Tamás: Nálunk a családban apánk volt az, aki gyártotta a vicceket, szeretett a társaság középpontjaként másokat szórakoztatni, és mindehhez még remekül is énekelt! Tőle örököltük a humoros vénánkat, a szereplési vágyunkat, amiben

nekünk sem az öncélú szórakoztatás a cél, hanem mások felderítése.

Péter: A jelentős korkülönbség miatt sosem együtt bohóckodtunk, de kamaszkorunkban az osztály tréfamesterei voltunk, még ha külön-külön is, más időben. Amikor később közös zenekarba kerültünk, meg együtt sportoltunk, elkezdődtek a közös poénkodásaink is.

Kiskorotokban vigyázott néha a bátyó a kisöccsére?

Tamás: Hat és fél év elég sok, de Petivel a sok szép közös családi nyaralás legalább örök emlék marad. Huszonéves korunkra aztán „elolvadt” a korkülönbség, azóta sincs jelentősége. Mindig felnéztem a bátyámra, nagyon szerettem őt az első perctől, büszke vagyok rá ma is. Nem utánoztam, viszont miatta kezdtem én is sportolni, majd zenélni, sőt még cukrásznak tanulni is.

Péter: Baromira örültem, hogy született egy öcsém, tologattam is sokat a babakocsiban. Ahogy elkezdett cseperedni, kiderült, hogy jól kijövünk, később meg lehetőség se volt rá, hogy veszekedjünk, pláne verekedjünk, hisz kamaszkoromtól alig voltam otthon! Suli után rohantam edzésre, később elkezdtem zenélni, alig találkoztunk. Az élet viszont sokszorosan kárpótolt minket ezért,

hisz már harminc éve együtt dolgozunk, együtt bulizunk, néha több időt töltünk együtt, mint a saját családunkkal! Igazi jó testvérek lettünk „vénségünkre”.

Sok nehéz percet szereztetek a szüleiteknek és a tanáraitoknak?

Péter: Nem emlékszem, hogy egy percet is tanultam volna, csodálkozom, hogy egyáltalán eljutottam az érettségiig! Szegény anyuék sokszor jöttek haza szégyenkezve a szülőiről, előbb miattam, aztán az öcsém miatt... Viszont jó fejünk volt, vagyis annyit mindig tudtunk produkálni, hogy nem buktunk meg soha semmiből! Kettesekkel, hármasokkal átcsúsztunk évről évre.

Tudtátok, hogy felnőttként mivel szeretnétek majd foglalkozni?

Péter: A sport kiskoromtól jelen volt az életemben, de azt se vettem annyira komolyan, nem akartam élsportoló lenni. Tizenöt évesen elkezdtem dobolni tanulni. Lehettem volna tízszer olyan jó, ha eleget gyakorlok, ám abba se vetettem bele magam száz százalékig. Cukrásznak az imádott keresztapám miatt álltam, aki maga is cukrász volt, arra viszont ott se hajtottam, hogy majd híres mester legyek. Félgőzzel csináltam mindent!

Ha nem jön be az IHM, ma is cukrászként dolgoznék.

Tamás: Válogatott szinten kenuztam, ennek a hatására kerültem a Testnevelési Főiskolára is. A diplomával egy időben a sportkarrierem abbamaradt: egyik nap még három edzésem volt, másnap már semmi. Tizenévig kőkeményen csináltam, beleuntam, belefáradtam. Elvittek katonának, közben elkezdtem Mirigy-bulikra járni, mert már létezett a zenekar. Nem voltam tag, ám kéznél voltam, így amikor két srác elhúzott a csapatból, én álltam be az egyikük helyére.

Az IHM egyetlen alkalomra alakult, szó sem volt arról, hogy lehet folytatása. Mikor jött a sorsdöntő váltás?

Tamás: Az első öt-hat évben még mindenki dolgozott a szakmájában. Semmi tudatosság nem volt bennünk, csak marha jól éreztük magunkat együtt, imádtuk a közös diliket, a fellépéseket, de még a privát nyaralásokat is. 1993-ig öt-hat fővel ment a dolog, aztán amikor túl sok lett a fellépés, másnap reggel meg menni kellett melózni, felmondtunk, és végleg a színpadot választottuk. 1994-től létezik az IHM a nyolcfős felállással. Olyanok lettünk, mint egy család,

az elmúlt 28 évben pár rossz nap kivételével szinte nem is volt árnyoldal, csak ragyogás, napfény!

Az tart lendületben ennyi év után is, hogy még mindig szeretettel fordulunk egymás és a közönség felé.

Péter: Attól lett jó ez az egész zenekarosdi, hogy nem görcsöltünk rá, csak egymást akartuk szórakoztatni. A szerencse hozta, hogy egyre többfelé hívtak minket, egyre színvonalasabb helyeken léphettünk közönség elé. Ez máig is tart. Amíg így szeretnek minket, amíg ekkora igény van ránk, addig nem kell B terven gondolkodnunk. Van, aki azt hiszi, hogy csak bohóckodunk, ám ahhoz, hogy egy nagykoncert remekül összeálljon, ahhoz mi nyolcan több hónapon át agyalunk, próbálunk.

A sikert nem adják ingyen, még nekünk se.

Van olyan híresség, aki máig se bocsátott meg a róla szóló paródiátokért?

Tamás: Vannak ilyenek páran, bár a legtöbbször félreértésen alapulnak a sértődések. Szeretünk mindenkivel jóban lenni, nem célunk kollégákat megbántani, de ha mégis túllőnénk a célon, azt mi sajnálnánk a legjobban.

Édesapátok kelmefestő volt, édesanyátok közértben dolgozott. Mit szóltak ahhoz, hogy a fiaik „munka címén bohóckodnak”?

Péter: Amikor megvettem az első dobszerkóm, még támogattak, aztán egyre kevésbé nézték jó szemmel a rockzene iránti szenvedélyemet. Így voltak az IHM-­mel is, Tomira is orroltak, hogy csatlakozott, és csak akkor éreztették velünk, hogy büszkék ránk, amikor elkezdtünk sikeresek lenni, meglett az első tévéfelvételünk, az első lemezünk. Mi pedig Tomival örültünk, hogy bizonyíthatunk.

Tamás: Klubkoncertekre a kezdeti időkben sose jöttek anyuék, az nem is érdekelte őket. A Mirigyes életünk fordulópontjain azonban rendre ott voltak, így először élőben 1996-ban láttak minket nagyszínpadon Tina Turner előtt zenélni, utána 1999-ben, a Budapest Sportcsarnok-beli első önálló koncertünkön. Édesapánk sajnos már öt éve eltávozott, édesanyánk viszont örömmel „reklámoz” minket manapság is; mondja, hogy az ő fiai a Mirigyesek, dicsekszik velünk boltban, piacon, viszi az orvosoknak még a CD-inket is!

Civilben mindketten konszolidált családapák vagytok. Kell a bulis pörgés után a nyugodt hátország?

Péter: De mennyire! Harminc éve vagyok együtt a párommal. Hosszú folyamat volt, amíg belőlünk sztár lett, a feleségemnek volt ideje beleszokni ebbe az életvitelbe. Egyre többet voltam távol, de Kriszti elfogadta a munkám, én pedig hálás voltam, amiért cserébe közben gondoskodik az otthonunkról meg a két fiunkról. A kisebbik most tizenhét éves, abba a vendéglátósuliba jár, ahová anno én. A nagyobbik huszonhárom, ő a szállodaiparban nyomul. Gitároznak, zongoráznak, ám nem kacsingatnak a zenei pálya felé.

Tomival mindketten vágytunk a saját családra, ez független attól, hogy valaki sokat bulizik, bohóckodik.

Jó hazamenni egy hosszú turné után, a hétköznapjaim nekem is olyanok, mint bárki másnak. Otthon nem kell a pörgés, arra ott a színpad.

Tamás: Mi tizenkét éve vagyunk együtt a párommal, öt éve esküdtünk meg, akkor született a kislányunk. Elég vad életet éltem korábban, de aztán a feleségem, ha nem is tudatosan, a normális élet felé terelgetett, és mivel éreztem, benne megtaláltam a másik felemet, boldogan hagytam! A kislányunk csak még közelebb hozott minket, és ezt az életet én a világ minden kincséért sem adnám fel!

Borítókép: Sipos Péter és Sipos Tamás