Komáromért is sokat tett az embermentő Salkaházi Sára, akit a nyilasok lőttek a Dunába

120 éve született Salkaházi Sára vértanú, aki 1944. december 27-én életét adta az üldözöttekért. Hősies embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Jad Vasem intézet 1972-ben felvette a Világ Igazai közé, idehaza 1996-ban posztumusz Bátorság érdemjelet adományoztak neki. Emlékét számos emléktábla és emlékhely őrzi, teret és rakpartot neveztek el róla, a kassai dómban szobra áll. Boldoggá avatási eljárását a Szociális Testvérek Társasága 1996 végén kezdeményezte, és 2006-ban avatták boldoggá.

A budapesti Szent István-bazilika előtti téren, az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be. Hazánkban 1083 óta ez volt az első celebrált boldoggá avatás és az első alkalom, hogy Magyarországon a katolikus egyház egyszerű, középosztályból származó nőt emelt a boldogok sorába.

Salkaházi Sára Schalkház Sarolta Klotild néven született, családjáé volt Kassa belvárosában a Schalkház Szálloda. Apja korai halála után édesanyja igazgatósági tagként dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított intézményben, jövedelméből tartotta el három gyermekét. Testvére, Lipót így emlékezett a gyermek Sárára: fiús temperamentumú, határozott fellépésű, erős akaratú gyermek volt Sára, többnyire a fiúk játékaiba (például háborúsdi) kapcsolódott be szívesen.

Sára a kassai Orsolya nővérek iskolájába járt, majd tanítónői oklevelet szerzett, és 1917-től egy évig tanított. Az első világháború, a trianoni békediktátum után a Felvidék Csehszlovákiához került, s a hatóságok által a közalkalmazottaktól megkövetelt hűségesküt – magyar érzelmeire hivatkozva – megtagadta. A tanári pálya elhagyása után egy ideig a családi szállóban dolgozott, kitanulta a könyvkötői szakmát, és húga kalapüzletében dolgozott.

Szabadság helyett szolgálat

1919-től rendszeresen jelentek meg cikkei az Esti Újság és más felvidéki újságok hasábjain Syphax aláírással. Szülővárosa közéletében élénken részt vett, tárcáiban, novelláiban frissen reagált az eseményekre, s elsajátította azt a szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatta. Első novelláskötete 1926-ban jelent meg Fekete furulya címmel, s a Nyugatban is méltatták. A szociális érzékenység kora gyermekkorától megvolt benne, a munkásosztály iránti érdeklődés írásaiban is megjelent.

Három éven keresztül szerkesztette a Nép című lapot, a csehszlovákiai Országos Keresztényszocialista Párt újságát. Naplójában így vallott akkori életéről: „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene...”. 1922-23-ban, néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, de a jegygyűrűt visszaküldte, mert úgy érezte, hogy rá más sors vár. Ahogy a salkahazisara.hu-n olvasható, ekkortájt már érezte azt is, milyen hivatás vár rá:

„És ha az Úristen foglalt le magának?... Az első szó már elhangzott, s te meghallottad! És mégis bizonytalan vagy! Nyugtalan, kereső, vergődő. Mert van valami, ami miatt nem válaszoltál... Talán foglalkozásod, amelyben annyi örömet találsz, ... talán csak az a néhány filléres cigaretta, amelynek szétoszló füstje mégis olyan áthághatatlanul burkol be.”

1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő, az ősi szerzetesi eszmét modern formában követő Szociális Testvérek Társaságával, amelyet Slachta Margit alapított 1923-ban Magyarországon. Miután elvégezte a társaság szociális és népjóléti tanfolyamát, felutazott a rend budapesti központjába, de a cigarettázó, harsány Sárát bizalmatlanul fogadták. Visszatérve Kassára leszokott a cigarettáról és az újságírói élet „szabadságáról”, igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a kassai nővérekkel. 1930 pünkösd vasárnapján letehette első fogadalmát Szegváron, jelmondata egyetlen szó: Alleluja! lett.

Komáromba vitte a sorsa

A Szent Benedek lelkiségét követő, a szociális ínséget szenvedők felé forduló közösségben két éven keresztül vezette a kassai katolikus Karitász irodát. Szegény családokat látogatott, élelmet és ruhát gyűjtött, igyekezett minden elesett emberen segíteni. Ezután Komáromban hitoktatóként, karitászszervezőként és ifjúsági vezetőként dolgozott. Szerkesztette a Katolikus nő című folyóiratot, vezette a Lithurgia könyv- és papírkereskedést.

Eszterházy Lujzával létrehozzák a Katholikus Nőszövetséget -, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetője. Állandó levelezésben áll nyolcvan egyesületi vezetővel, kurzusokat szervez, beutazza a Felvidék és Kárpátalja városait, előadásokat tart a katolikus lányoknak és asszonyoknak. 1934-ben – igen kimerült állapotban visszahelyezik Kassára, túlfáradása miatt ez évben nem tehet fogadalmat, idézi fel a salkahazisara.hu. Ebben az időben érlelődik meg benne az Isteni Jegyessel való állandó, bensőséges együttlét kegyelme.

„Egyetlen boldogság az Úristené lenni, de ez azután olyan boldogság, hogy emellett eltörpül minden”

– írja barátnőjének.

Három évvel később a Brazíliában élő magyar bencések szociális testvéreket kértek missziós munkára, és ő jelentkezett. Ehhez magyar állampolgárrá kellett válnia, s Budapestre költözött. A második világháború kitörése miatt utazása lehetetlenné vált, az anyaházban egy év alatt tizenötféle munkát végzett. Örökfogadalmát 1940-ben tehette le, új jelmondatának ezt választotta: Alleluja! Ecce ego, mitte me! (Íme, itt vagyok, engem küldj!).

Felajánlotta az életét

A következő évtől a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és a mozgalom lapjának szerkesztője volt. Három év alatt öt új otthont alapított, és elkezdte az első magyar Munkásnő Főiskola építését is. Nevét 1942-ben Salkaházira magyarosította, kifejezve a náci eszmékkel szembeni ellenérzéseit, a zsidókérdést is vallási szempontból közelítette meg.

Egyre jobban égett benne a vágy, hogy felajánlhassa életét „azon esetre, ha egyházüldözés, a társaság és a testvérek üldöztetése következne be”. Az engedélyt megkapta, és életét 1943 őszén, teljes titoktartással, felajánlotta a budapesti anyaházban.

A német megszállás után a zsidókra és ellenállókra halál leselkedik. A szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek – nem kis bátorságot igénylő – menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük közel száz személy szerint Sára testvérnek. A Társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal felszerelt bújtatottakkal, így a Bokréta utcai munkásnőotthon is,, amelynek vezetője volt Salkaházi Sára.

A nyilasok 1944. december 27-én átkutatták a házat, négy „gyanús személyt” és egy hitoktatót vettek őrizetbe. Salkaházi csak ekkor érkezett, és bár elkerülhette volna a letartóztatást, az otthon vezetőjeként vállalta sorsát. Még aznap este mindannyiukat a jeges Dunába lőtték a Szabadság híd lábánál, a meztelenre vetkőztetett nővér az utolsó percben gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel keresztet vetett magára.