Ember és gép

Olykor úgy érzem, a vívásba bele lehet halni. Ez persze nem túl eredeti felfedezés, a párbajokat, a középkori csatákat évszázadokon át élet-halál tétre „rendezték”, de a modern kor versenyei sem csak első vérig zajlanak.

A budapesti világbajnokság vasárnap esti férfikardcsapat-döntőjében például kis túlzással nem kevesebb forgott kockán, mint az örökkévalóság,

ha úgy tetszik, a halhatatlanság. Az izgalmak még a nézőkhöz is „halálos adagban” jutottak el.

E sportágban ráadásul szabad szemmel láthatatlan „semmiségek” határoznak mindenről. Három évtizede emlegetjük, hogy az 1988-as szöuli olimpián 100 mellen Güttler Károly egyetlen századmásodperccel szorult a második helyre; azt is kiszámolták, hogy ez nagyjából 16 milliméter, egy köröm hossza. Güttler Karcsi dicsősége ennyin múlott – de vívásban szinte mindig ennyin múlik.

Mint a Magyarország–Dél-Korea csapatfináléban is. Pedig olyan különleges és heroikus ívet rajzoltak fel az előzmények, egészen 44–44-es állásig, az utolsó tusig! A koreaiak egy ideje szinte verhetetlenek, rájuk különösen igaz, hogy bár az ember nem gép, de a két kaszt között létezik egy átmeneti „teremtmény”, az élsportoló. És e félig gépek, félig emberek a döntő felé vezető úton minden ellenfelüket lekaszabolták, sőt amikor legutóbb a mieinkkel találkoztak a vb-aranyért, akkor, 2017-ben, Lipcsében, 45–22-re őket is „kardélre hányták”.

Ezúttal azonban a budapesti közönségnek, a különleges miliőnek, versenyzőink klasszisának és lelki tartásának köszönhetően a magyar kard is régi fényében ragyogott. Emellett tökéletes forgatókönyvnek tűnt, hogy kétszeres egyéni olimpiai bajnokunké, Szilá­gyi Ároné az utolsó asszó. Csakhogy a túloldalon a világranglista-vezető, három nappal korábban egyéniben diadalmaskodó Oh Szang Uk állt, 40–37-es vezetéssel rajtolhatott, Szilágyi vállát pedig a sikertelen egyéni szereplés – a 32 között esett ki – és a döntőben addig elért mínusz négyes mérlege is nyomta. Mégis brillírozott, 43–41-re fordított, már íródott a sporttörténelem, 44–44-nél következett az utolsó tus. És nyert a félig gép. Mert bekapcsolt a győztes program.

Én mégis hiszem, hogy az egészen emberek, a magyarok sem veszítettek. Sőt, emberfeletti – de messze nem gépies – küzdelemben szertefoszlatták a koreaiak verhetetlenségi nimbuszát, és ezt a legjobbkor tették. Egyrészt hazai közönség, másrészt egy évvel a tokiói olimpia előtt.