Nyúlcipőben

A láb mindig kéznél van – Peterdi Pál félig viccnek szánt hajdani, a futásra, a sportolásra buzdító frappáns aforizmája mára egészen komolyra fordult. Pali bácsi indította be annak idején itthon a kocogómozgalmat, ám napjainkra felpörgött a tempó; ennek ékes bizonyítékaként 89 országból 31 293-an neveztek az elmúlt hét végi Telekom Vivicittá városvédő futófesztiválra. Mindkét szám bődületes rekord, de a legbeszédesebb adat az, hogy 1400-an most teljesítették életük első félmaratonját.

Talán nem túlzás, jó negyedszázada összesen nem volt 1400 civil, azaz amatőr futó az országban, aki nekivágott volna a húsz kilométer feletti penzumnak. Az 1990-es évek elején még jobb esetben csodabogárnak számított, aki rendszeresen felhúzta a nyúlcipőt. A budapesti Duna-parton, a Népligetben én is rendszeresen megkaptam „jópofa” járókelőktől a visszatérő kérdést, hogy „mi van, öreg, kergetnek?”, de az is többször megesett, hogy villamosjegyet, kerékpárt ajánlottak fel. Vidéken még kevésbé értették e „hóbortot”. Apósom, ha náluk, a Dél-Alföldön töltöttük a hétvégét, és szombat vagy vasárnap reggel futni indultam, arra kért, jól húzzam a fejembe a sapkámat, nehogy azt találják mondani a barátai, hogy bolond emberhez adta a lányát. Ha a járdán megelőztem egy gyalogost, jó eséllyel rájött a szívbaj, de minimum szorosabban markolta a táskáját, mert nem számított futóra, egyszer egy srác pedig hirtelen megfordult, és védekező alapállásba helyezkedett. Némely „gazdi” kifejezetten nehezményezte, ha megzavartam a kutyáját a rohangászásban; hogy „ő” fut, az rendben van, hiszen állat, de én mégiscsak ember vagyok.

Onnan jutottunk el mára idáig.

A Margitszigeten már nem is érdemes próbálkozni, mert egy verőfényes délutánon annyian köröznek, mintha mindig Vivicittá lenne,

de régi, kedvenc, egykor elhagyatott terepeimen, a Hajógyári-szigeten, a Kopaszi-gáton is rendre versenyre kényszerülök. Mert nemcsak a lábam visz, hanem az „agyam” is, de hajnali sötétségben, téli zimankóban, orkánszerű szélben, szakadó télben is mindig találkozom sorstársakkal. Ami az elemekkel dacolva nem kis megerősítés, azt a bizsergető érzetet kelti, hogy nem vagyunk egyedül.

Nem ám, lám, az idei városvédő futófesztiválon már több mint harmincezren voltak. Akik persze nem a várost védték, hanem saját magukat. És nem csak az ünnepeken – nekik hétköznap is kéznél van a lábuk.