Vesztesek nélkül

Úgy néz ki, a tél technikai okokból megint elmarad. Így megy ez mifelénk már jó pár éve. A gyerekek egy ideje nem kapnak szánkót ajándékba; egyrészt nem is tudnák használni, másrészt a kisebbeknek fogalmuk sem lenne róla, mi az, azt hihetnék, lábtartós etetőszék. A hazai síszezon idén egy szombat délutánra esett, ezért aki külföldre indul, annak is egyre messzebbre és magasabbra kell hatolnia, máskülönben csak a forralt borozás a biztos.

A téli olimpiát azonban mindenképpen megrendezik, méghozzá tizenkilenc magyar versenyző részvételével. Nem merészkedünk odáig, hogy azt mondjuk, a pénteken, a dél-koreai Phjongcshangban kezdődő játékokon értük szoríthatunk, mert az átlag hazai sportkedvelő valószínűleg a nevekkel is bajban lenne. Talán közismert, hogy sérülése miatt hiányzik Miklós Edit – azzal, hogy 2014-es, szocsi 7. helyezése után kijelentette, az olimpiai bajnoki cím a célja, akkora terhet rakott magára, amit lesiklóként képtelenség cipelni -, valamint derenghet két „fura nevű” rövid pályás gyorskorcsolyázónk, Liu Shaolin Sándor és Liu Shaoang. Tőlük reméljük a téli játékok történetének első magyar aranyát az eddigi két ezüst és négy bronz után.

Ezer okból is remek lenne, ha nyernének, az ezeregyedik az volna, hogy kiderülne, miként ünnepel a nép itthon egy téli olimpiai sikert. Az 1992-es, albertville-i versenyek idején Trondheimben jártam, így tapasztalhattam, Björn Dahlie és Vegard Ulvang három-három elsősége (az egyik közös volt a váltóban) olyan eufóriát váltott ki Norvégiában, mint nálunk a 2016-os futball-Eb. Az utcákon hangszórók, a zokogó rádióriporter bömbölésével, lufik, konfettik, ölelkező emberek – ráadásul a skandinávok hétvégén követhetetlen tempóban képesek inni.

Ha viszont egy-egy versenyszám nem sikerült, nyoma sem látszott csalódásnak, okoskodásnak, gúnynak, dühnek.

Ez a téli olimpia egyik fő vonzereje: hogy mintha nem is lennének vesztesei.

Ezt a harmóniát (mondhatnám úgy is, asszimetriát) kellene mindenkinek, különösen nekünk, magyaroknak, nyárra is átmentenünk. Hogy érzelmeink csak pozitív irányban ragadjanak el minket a végtelenig, visszafelé haladva a „lelki számegyenesen” álljunk meg a nullánál. Fogadjuk el, hogy aki esetleg kikap, az nem feltétlenül gazfickó, élsportra alkalmatlan roncs, mentális és morális csökevény, nemtörődöm, lusta dög, pénzhajhász taocsaló.

Hiszen a sport ősi lényegét őrizve még mindig játék. És nem csak télen az.