Fel a végvárakra, óvjuk meg újra ezeréves örökségünket!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor megtisztelő meghívásukat elfogadtam, és utánanéztem Gúta városának, a helyi látványosságokat böngészve megakadt a szemem a hajómalmon. Egyedi darab, máshol nemigen lát ilyet az ember – de nem mindegy, hogy minket őröl fel a malom, vagy mi őrlünk egy malomban. A város történetét átolvasva az is az eszembe ötlött, hogy az kicsiben magában hordozza nemzetünk több mint ezeréves múltjának sok tragikus mozaikját: belső pártoskodás, kiskirályok zsarnoksága, menekülés a török elől, a kuruc–labanc összecsapások, később az anyaországtól való elszakítás, a kegyetlen kitelepítés – vagy éppen a nemzetiségre, felekezetre tekintettel nem lévő árvizek.

Ám ember és természet pörölycsapásai ellenére Önök most mégis itt vannak – itt vagyunk, és a mai ünnepen tanúbizonyságát adjuk annak, hogy „nem oda Gúta!”, hogy még nagyon sokáig itt is leszünk. Erre joggal lehetnek büszkék!

Igen, ez a magyar nagystratégia lényege, amit Szent István óta újra és újra képesek vagyunk sikeresen alkalmazni. Az alapjait ő fektette le az államalapítással, és a nyugati keresztyénséghez való csatlakozással – de fenntartva a kapcsolatot Bizánccal is.

Csak azt tartotta szem előtt, hogy mi a jó a magyaroknak, mi biztosíthatja számunkra a megmaradást, a boldog jövőt. Ezért pedig képes volt komoly áldozatokat és akár személyes kockázatot is vállalni, illetve szokatlan – ma talán úgy mondanánk: unortodox – módszereket alkalmazni úgy, hogy országának ne kelljen megváltoznia abban, ami különlegessé, egyedivé, ízig-vérig magyarrá teszi.

Szent Istvánon keresztül a magyarok örök érvényű hitet és erre épülő kultúrát kaptak a Istentől. Első uralkodónk lefektette az állam, és ezáltal a nemzet szervezeti alapjait is – és mint tudjuk, az államnak van, a nemzetnek viszont nincs határa.

Gondos apaként a fiának is útravalót hagyott, melyben tanította az elődök és az utódok együttműködésére, vagyis a család fontosságára.

És pontosan ezek az értékek – az Isten, a haza és a család hármassága – az, ami úgy össze tud tartani bennünket, magyarokat, hogy a viharok idején sem esünk szét. Most is tudjuk azt, hogy „történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk”, hiába szakítottak bennünket háromfelé Mohács után, ötfelé Trianonban, hiába él most is számos testvérünk a csonka ország határain túl.

Minket az sem tör meg, ha van köztünk „ötmillió, akit nem hall a nagyvilág”, mert a Szent István-i kötelékek most is egybefonnak bennünket, és egymást mindig meg fogjuk érteni. Ha egyikünk elesne, a többi fel fogja emelni.

Éppen a fizikai szétszakítottság és a közelben élő rokonnépek hiánya az, amely minden más nemzet fiainál jobban megtaníttatta velünk azt a leckét, amely szerint a világ közepe nem az egónk, hanem a rajtunk túlmutató dolgok, a vallásunk, a nemzetünk és a szeretteink. „Semmi sem emel fel, csakis az alázat; semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség!”

Ha ezeket, Istenünket, családunkat, nemzetünket magunk elé helyezzük, megmaradunk, ha nem, akkor egyenként elveszünk, mert aki egyedül van, az valójában nem szabad – ahogy azt sok ideológia hirdeti –, hanem magányos.

Márpedig Európának ez a sarka nem magányos farkasoknak való terep, itt csak vállt vállnak vetve lehet boldogulni, falkamódra. Soha ne félj, amíg a törzs fia vagy, farkasok foga véd meg!

Szent István sikeresen helyezte el a nyugati kultúra említett alapjait a Kárpát-medencében. Olyannyira, hogy azokon utódai egy végvárat tudtak felépíteni, és ahogy már a XVI. században a mi nemzetünk védte Európát, aztán 1956-ban is mi okoztuk az első repedést a kommunista tömbön, úgy ma is ott forgolódunk a civilizációnkért folytatott öldöklő küzdelem első sorában.

Ma nem a mongol nyilai zúgnak felettünk, nem is a töröktől veszünk rabigát a vállainkra, hanem új ideológiák nevében mérnek pörölycsapásokat a Nyugatot naggyá tevő fundametumokra.

Önök is láthatták, hogy míg tőlünk, magyaroktól nem lehet elvenni az augusztus 20-aihoz hasonló nemzeti ünnepeket, addig a civilizációnk olyan nagy és közös eseményeit, mint az olimpia, már mindenféle szégyenérzet nélkül kisajátítják és ellopják. A tolvajok most nem tankokon gördülnek be, ahogyan a pesti utcákon hatvannyolc évvel ezelőtt, hanem dalfesztiválokon vagy sportesemények megnyitó ünnepségein.

Azonban jöhetnek akár harci szekereken, tankokon is, maszkírozhatják magukat hercegnek, vagy férfiként hercegnőnek, mi pontosan tudjuk, hogy kik ők, miért jöttek, mit és hogyan kell tőlük megóvnunk.

Hiszen ebben a védekezésben van már egy bő évezrednyi gyakorlatunk. Kaptunk már ezért kapára, kaszára, rántottunk kardot, vagy dobtáras géppisztolyt. Ha kell, most is elővesszük a csavaros eszünket, és leporoljuk a nagystratégiánkat, mellyel mindig sikerrel jártunk.

Megmutattuk már, hogy képesek vagyunk arra is, hogy tündérkertet plántáljunk két világbirodalom összecsapásainak poklában, ahogy Bethlen Gábor is tette.

Erre a fortélyos megoldásra mondjuk manapság, hogy „connectivity”, vagyis összekapcsoltság. Ezzel a kifejezéssel írják körül azt, amikor valaki nem bunkerbe vonul a világpolitikai küzdelmek elől, hanem megkeresi azt a pozíciót, amelynek segítségével minden irányba kapcsolatokat építve erősebben tud kijönni a szorított helyzetből.

Nem elássa a talentumait, hanem hű szolga módjára kiviszi a piacra, és megsokszorozza azok számát. Ez persze rizikóval jár, bátornak kell lenni hozzá, de nem lehetünk gyerekesek, nem kereshetjük csak egyik, vagy csak másik birodalom szoknyája alatt a saját javunkat. Hiszen önnön kárunkon tanultuk meg, hogy soha senki nem fog egy gazszálat sem keresztbe tenni pusztán azért, hogy mi boldoguljunk, legfeljebb egy kicsit megetet bennünket, hogy utána „nyírni, s fejni lehessen”, ahogy Mária Terézia mondta. Ahelyett tehát, hogy hagyjuk, hogy terelgethető birkának nézzenek bennünket, fel kell egyenesednünk, és a Jóisten által nekünk kijelölt úton kell tovább haladnunk. Nem árt persze az sem, ha közben sétapálcaként legerősebb fokosunkat, a józan eszünket használjuk.

A helyes ösvény megtalálásához ma is arra van szükségünk, hogy az identitásunkhoz a végsőkig ragaszkodva összekapcsolódjunk mindenkivel, akivel csak lehet.

Nyugat mellett Kelet felé is keresnünk kell az összeköttetést, és olyan kikötővé kell válnunk, ahova mindenfelől befutnak az áruk, technológiák, az információk és a tudás. Így egyik oldal sem olvaszthat magába, vagy őrölhet fel bennünket. Nem ugrunk a hatalmas malomkövek közé, hanem beszórjuk a búzát, és lisztet gyártunk a segítségükkel.

Ehhez azonban erőseknek és agyafúrtnak kell lennünk, de ami a legfontosabb: nem adhatjuk fel az erőfeszítéseinknek értelmet adó értékeket, melyeket Szent Istvánnal kezdve őseink hagytak ránk.

Az ezekért vívott harcban pedig össze kell kapaszkodnunk nemcsak összes magyar testvérünkkel, hanem mindenkivel, akit ugyanaz a csillagzat igazít el az úton, amely bennünket is: az Istenbe vetett hit, a haza szeretete és a családjuk védelme.

Fel a végvárakra, óvjuk meg újra ezeréves örökségünket! Ne feledjük: fő dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenekben szeretet!

Isten áldja Önöket, Isten áldja Felvidéket, a magyar nemzetet és rajta keresztül egész Európát!

A szerző, Szánthó Miklós az Alapjogokért Központ főigazgatója, a cikk szövege a Gútán elhangzott ünnepi beszéd szerkesztett változata

Az eredeti cikket ITT olvashatja el.